Egy önfeledt gyűlöletkeltő mocskolódásai

Még a baloldali-liberális sajtóban is ritkaság olyan mocskolódó, gyűlöletkeltő írást olvasni, mint ami a napokban került a kezembe. Az írás szerzője nyilván abból az alomból bújt elő, ahol kitalálták a „Tégy a gyűlölet ellen” évekig szajkózott lózungot, és aki meglehetősen szemérmes ember lehet, ha zárójelbe tette eddigi életpályáját. Csak annyit tudhatunk meg róla, hogy szakmáját tekintve szociológus, a kolozsvári BBTE adjunktusa. Furcsamód az Erdélyi magyar ki kicsoda egyik kiadásában sem szerepel a neve, de a Facebookon vagy a blogjában sem árul el semmit eddigi életútjáról.

Bizonyára bennem van a hiba, amiért eddig abban a tévhitben ringattam magam, hogy egy társadalom-kutatónak illene legalább olyannak látszani, aki képes a pártpolitikán úgy felülemelkedni, hogy tudományos kutatásainak eredményeit ne kérdőjelezhesse meg nyilvánvalóan szélsőséges politikai elfogultsága.

Forrás: Internet

A tusványosi találkozóról alkotott becsmérő véleménye jól tükrözi azt is, hogy a hírhedt Ron Werber gátlástalan, hazug propaganda-szakértő legjobb erdélyi tanítványáról van szó. Olyan kifejezésekkel illeti a magyar kormányt és annak fejét, melyek ettől a kampány-szakértőtől származhatnak. („hoppmester”, „blőd… ötletek”,  „bombasztikus bejelentések”, „arany-múltba révedés”, „nyári dumák”, „a vezér nacionalista handabandázása”, stb.) Miféle demokrata az olyan, aki kétségbe vonja a demokratikusan megválasztott magyar kormány legitimitását? Ezt akár meg is lehetne érteni, ha ezek a hecckampány-szerű hazugságok egy bal-liberális politikustól, vagy újságírótól, és nem egy társadalomtudóstól származnának.  Mivel a szerző  -  ki tudja miért  -  annyira diszkréten takargatja múltját és eddigi pályafutását, én sem nevezem meg név szerint. Ha valaki netán elolvassa ezt a bejegyzésemet, úgyis könnyen utánajárhat, hogy kiről is van szó.

A szerző blogjában megjelent és a sajtóban is publikált írással (Önfeledt tusványosázásaink korszakának vége) kapcsoltban, különösen két dologra szeretnék reagálni.   

Az első: Nem tudom, hogy most, a XXI. század elején mi lehet az értelme az írásban féltucatszor előforduló haladás és progresszió szavaknak. Aki élt a kommunista időkben, de különösen a romániai „aranykorban”, az jól emlékezhet arra, hogy akkor is milyen gyakran hivatkoztak a „haladás”-ra  (progresszióra). Volt erről elnevezve foci-csapat, utca, termelőszövetkezet, stb., de használták olyan összefüggésben is, hogy „haladó értelmiség”, „haladó hagyományok”, „haladó emberiség”, stb. Ennek a folyamatos haladásnak a végcélja nyilvánvalóan az un. „kommunista társadalmi rendszer” lett volna. Végülis a sok haladásnak nagy bukta lett a vége. Akkor most hova a fenébe is kellene haladjunk, a kapitalista társadalomban mi a haladás szó értelme? Vajon mi lehet az a „progresszió”, ami mellett az erdélyi magyarságnak ki kellene tartania? Ezt talán illene tisztázni egy társadalomtudományokkal foglalkozó tudós embernek, ha már ennyire beletenyerelt a politikába.

A második: A szerző kifogásolja az Orbán-kormány állítólagos Európa-ellenességét, Európa-fóbiáját. Valószínű, nem hallott még arról, hogy számos nyugat-európai vezető politikus is elutasítja a föderális Európa ötletét, a földrész sorsát eldöntő brüsszeli félművelt bürokraták túlhatalmát, akik közül néhánynak nem csak egyetemi végzettsége, de még érettségije sincs. Legutóbb éppen Angela Merkel kancellár, egy e heti televíziós interjújában fejtette ki: nem kell mindent Brüsszelben eldönteni. Emellett megfontolandónak tartotta bizonyos hatáskörök visszautalását is az uniós intézményektől a nemzeti kormányok javára.  Pedig Merkel asszony nem akárki, ő az Unió legerősebb országának a vezetője, és a dolgok jelenlegi állása szerint az is marad a választások után is. Mindeddig az volt a jelszó, hogy a válságból való kilábalás megköveteli „a még több Európát”, vagyis az uniós intézményrendszer hatásköreinek további bővítését – ahogy azt a kolozsvári blogozó tudósember is sürgeti, nyilván a magyarországi tanítómesterek „értékes útmutatásainak” („indicatii pretioase”) szellemében.

A választásokra készülő Merkel asszony a jelek szerint a politikai pragmatizmus talaján áll, és semmit sem tekint szentnek. Ezt tükrözte egyik közeli szövetségese, a holland Mark Rütte levele is, amit saját parlamentjéhez intézett, amelyben leszögezi, hogy az unió még szorosabbra fűzésének kora lejárt, és ellenállnak majd a társadalombiztosítás, a munkaerő-piaci feltételek, valamint a média szabályozásának további egységesítésére irányuló brüsszeli törekvéseknek.

Vezető nyugat-európai politikusok mondhatnak ilyeneket, de ha ezt Orbán mondja, az megbocsájthatatlan bűn. Ezek után megalapozatlannak tartom a blogozó tudós azon állítást, miszerint csak Orbán Viktor szeretne „kevesebb Európát”. A magyar miniszterelnök többször is hangoztatta, hogy Magyarországnak sokkal több előnye, mint hátránya származik az uniós tagságából. De úgy látszik, ez a vélemény még nem jutott el a kolozsvári egyetem szociológia tanszékéig. Talán a hiba az ajtókban van. Túlságosan jó, de szelektív hangszigetelésük van.

Végezetül felmerült bennem egy kérdés. A Kolozsvárról elszármazott neves filozófus szavait parafrazálva, az adjunktus úrnak a Tusványosi találkozót önfeledten bemocskolni szándékozó írása vajon gyűlöletbeszéd, „vagy mi a túró?”