56 évvel ’56 után

A egyik, legjobb szándékkal sem jobboldal-közelinek mondható lapban, az ifjú tollforgató azon búslakodik, hogy  „ …a politikai hullából szép lassan  múmiává száradó Gyurcsány Ferenc ült ki éhségsztrájkolni a parlament elé, az esetleg aktivizálódó néhányak kedvét is elvéve bármiféle demonstrációtól.” Meglepett, mert ilyen becsmérlő szöveget még nem olvastam Gyurcsányról egyik jobboldalinak tartott lapban sem. Nem tudom, hogy a „bármiféle demonstráció” megfogalmazás alatt, vajon a már hetek óta beharangozott, október 23.-i milliós „millás” csődületre is gondolt-e az írás szerzője. Érdekes módon, ma már olyanok használnak ehhez hasonló, de némileg szaloképesebb lejárató véleményt egykori imádott kedvencükről, akik néhány éve az elhíresült őszödi beszédet még „igazságbeszédnek” vagy „a retorika csúcsának” (közöttük olyan hírességek, mint pl. Nádas Péter, a Nobel-díj állítólagos várományosa) nevezték, mindenkit lefasisztázva és lenácizva, akik merészeltek mást gondolni az „őszödi böszme” beszédéről.

Most meg azon keseregnek a Jókai-utcai (kevésbé járatosak tájékoztatására itt található az MSZP székháza) példaképeiket szajkózva, hogy mennyire elhibázott a jelenlegi magyar kormány gazdaságpolitikája. Az egykori „drága elvtársak” hónapok óta azon ügyködnek, hogy alternatív költségvetést, adótörvényeket, stb. dolgozzanak ki, bizonygatva, hogy ők aztán mennyivel jobban értenek a gazdaságpolitikához. De  akkor mi a fészkes fenének „kurták el” úgy el és vitték csőd-közeli állapotba az országot, amikor 2002 és 2010 között ők voltak kormányon? Talán akkor még nem voltak elég okosak, vagy csak azóta világosodtak meg? Pedig az ő regnálásuk idején még nem volt válság, számolatlanul vehették fel a kölcsönöket, a közel 7%-os költségvetési deficit fölött is szemet hunyt az Unió meg az IMF is, nem fenyegették az országot a túlzottdeficit-eljárás rémével.

Nagyon felháborít, hogy éppen az az MSZP szórja az átkokat a jelenlegi kormányra, amelyik a valaha volt „szocialista táborból” a diktatúrát gyakorló pártok közül az egyetlen olyan párt, amelyik szinte változatlan személyi összetételben és politikai beágyazottsággal mentette át magát és vagyonát az un. rendszerváltozás utáni időkre. Akik már 1988-ban is éltek és figyelemmel követték az akkori fejleményeket, emlékezhetnek az MSZMP XIV. átalakuló kongresszusára, amelyet 1989. október 6-9-én tartottak a Budapest Kongresszusi Központban, ahol a mai utódpárt felvette az MSZP nevet. Ugyanabban a teremben, ugyanazok az elvtársak, ugyanazon a napon döntöttek, csak a bejárat fölött cserélték le „Az MSZP XIV. Kongresszusa” feliratot „Az MSZP I. Kongresszusa” feliratúra. Ez is egy sajátos magyar hungarikum, ami csak Magyarországon történhetett meg, amivel igazán nem büszkélkedhetünk. .

Jellemző, hogy a HVG hetilap 1989. október 14-ei számában így foglalta össze az előző heti pártkongresszust: „Azon kívül, hogy ezt állítja magáról, más nemigen szól amellett, hogy a második M elhagyásával sikerült új pártot faragnia magából az MSZMP-nek”. Vagyis az 1989-90-es rendszerváltozás után, a volt szocialista táboron belül az MSZP az egyetlen olyan párt, amely 1956 óta a mai napig folyamatosan működik. Korábbi „testvérpártjait”, még a valamikori SZKP-t is törvényileg betiltották, vezetőiket vagy bezárták, vagy volt olyan, akit ki is végezték. Posztkommunista térségükben, éppen a rendszerváltáskor a felelősségre-vonási aktus elmaradása miatt menthette át magát nem csak a korábbi állampárt, de abban is egyedüliek vagyunk, hogy a diktatúra vezető sajtóorgánuma, a Népszabadság is. Ez a lap nem csak címében, vezető munkatársainak személyi összetételében, de szellemiségében is megmaradhatott, mint a legnagyobb példányszámú és így nagy tömegbefolyással rendelkező napilap. Elképzelhetetlen lenne, hogy a mai napig a "legkedveltebb napilapként" reklámozza magát Romániában a Scanteia, Bulgáriában a Rabotnicseszko delo, vagy Csehországban a Rude Pravo. Ezek mára mind eltűntek a porondról.  

Való igaz, hogy az MSZMP-ből nem sikerült új pártot faragni. Az MSZP lényegében a mai napig ugyanaz a párt maradt, amelyik a rendszerváltás előtti időkben a diktatúrát gyakorolta. Látványos jele ennek a változatlanságnak az, ahogy még alig néhány évvel ezelőtt is, az egész MSZP vezérkar  -  köztük az újra előbukkanó Bajnai  -  milyen lelkes hangulatban énekelte az Internacionálét. Lásd itt: 
 (http://www.youtube.com/watch?v=xF8c0-t9_IU&feature=related)

Manapság ezek a meggazdagodott  „elvtársak” szociáldemokratáknak és baloldaliaknak hazudják magukat. Ami még nagyobb baj, hogy ezt a „fejlett Nyugat” el is hiszi nekik. Pedig éppen a hatalmát és vagyonát átmentő egykori pártelit volt az, amely a rendszerváltozás idején nagyon ügyelt arra, nehogy létrejöhessen és megerősödjön egy, a régi Kéthly Anna-féle baloldali hagyományokat ápoló, valódi szociáldemokrata párt. Módszerük az volt, hogy vagy beépített embereikkel, tucatnyi szociáldemokrata jelzőt használó pártocskát hoztak létre, vagy pedig az éppen erőre kapó történelmi Szociáldemokrata Pártot, ugyancsak beépített embereikkel szétrombolták. Magam is vallom, hogy egy nemzeti érdekeket is képviselő, nyugat-európai értelembe vett szociáldemokrata pártra nagy szüksége lenne a magyar demokráciának. De a mai MSZP nem lehet egy ilyen párt mindaddig, amíg abban olyan „őskövületek” is ott lehetnek, akik korábban központi bizottsági tagok, állami vezetők, KISZ-vezetők, vagy akár megyei pb. tagok voltak. Nagyon hosszú lenne a névsor ezek felsorolására. Elég csak az MSZP parlamenti padsorait végigpásztázni. Ami ugyancsak sajnálatos, hogy ilyen karrierista ”elvtársak” a mai napig is előfordulhatnak még a magukat nemzeti jobboldaliként meghatározó pártokban is.

De nem jártak jobban az MSZMP-ből kivált, a magukat továbbra is kommunistának valló egykori párttársak sem (Thürmer Gyula pártjára gondolok). Érdekes módon, őket szinte csak saját egykori elvtársaik támadják, gondoskodva arról, hogy teljesen marginalizálódjanak. Pedig tisztességesebb lett volna, ha az ál-baloldali MSZP helyett nálunk is lenne egy valódi, a rendszerváltáskor létrejött Szociáldemokrata Párt és egy, a régi, marxista elvek mentén politizáló, akár parlamenti erőként is működő, akár a régi pártállami múltat is vállaló Kommunista Párt. Mint ahogy ez Csehországban, vagy akár még Németországban is van.

A mai ifjú tollforgatóknak az a része, akik 1990 után cseperedtek fel, sohasem tapasztalhatták meg, hogy valójában mit is jelent a diktatúra. Ezért is képesek olyan badarságokat leírni, hogy az Orbán kormány úgymond diktatúrát vezet be, vagy finomabban fogalmazva „rácsokat csavaroz egy épülő diktatúra lőréseire”.

Nagy mulasztása, vagy pontosabban fogalmazva megbocsáthatatlan bűne az 1990. utáni jobboldalinak tartott kormányoknak, beleértve a Fideszt is, hogy törvényileg nem tiltotta be az utódpárt működését. Úgy, ahogy azt Nyugaton a náci pártokkal tették, egyébként nagyon helyesen. Pedig a 2/3-nak erre is lett volna lehetősége. De nyilván joggal tartottak, a baloldalinak vélt hazai posztkommunista elitet támogató nyugati bal-liberális erők retorziójától. Pedig a kommunista diktatúra pártjait minden más posztkommunista országban (beleértve még Oroszországot is) betiltották. Talán az erre vonatkozó kritikákra reflektálva mondhatta Antall József elhíresült mondatát, miszerint „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Hát sajnos, nem tetszettünk, még egy olyan bársonyosat sem, mint a csehek. Jellemző az is, hogy minden más posztkommunista országban megismerhetők az egykori besúgók és azok tartótisztjeinek a nevei. Csak nálunk nem, mert itt még a besúgok aktáit tároló intézményt is szemérmesen Történelmi hivatalnak nevezünk. Ezt eddig azzal indokolta mindegyik kormányzó párt, hogy állítólag a besúgok neveinek felfedése „személyiségi jogokat sért”. Ebben az országban ma is lehet az Internacionálét énekelni, ma is lehetnek a kommunista időkből itt maradt utcanevek, ma is lehet nemzeti értékeinket kigúnyolni és becsmérelni, nem csak itthon, de külföldön is.. Bezzeg a román, szlovák vagy szerb baloldal  -  pártállástól függetlenül  -  minden más politikai csoportosulással összezár, ha a nemzeti érdekek védelméről van szó. Most pedig annak lehetünk a tanúi, hogy az egykori pártállam levitézlett káderei és az elnyomó rendszer élvonalbeli emberei lassan előbújnak az átmeneti parkoló pályát jelentő gazdasági életből, ahelyett hogy hűvösebb helyen ücsörögnének. Miután az elkótyavetyélt állami vagyonból jól meggazdagodtak, még a politikai életbe való visszatérés terveit szövögethetik. Követők pedig mindig akadnak. A „múmiává száradó Gyurcsány” helyett máris itt van egy újabb ülep, ami alá felsorakozhatnak a „nyalánkságokra” kiéhezett rajongók. Szomorú fintora a történelemnek, hogy a miniszterelnök-jelöltségre pályázó Gyurcsány-utód, éppen az 1956-os forradalom 56. évfordulójára időzítette a HAHA zászlóbontását.

A  „régi elvtársak”és mai utódaik folyton-folyvást riogatnak a jobboldali diktatúra rémképével, lázítanak, minden eszközt felhasználva fellármázzák a „demokratikus Nyugatot”, csakhogy lejárathassák hazájukat, Magyarországot. Ők, az egykori kommunista diktatúrából kinőtt mai káderek, mostanra a demokrácia kizárólagos letéteményeseinek tekintik magukat. Mindenki más csak náci, fasiszta, irredenta, fajgyűlölő, kirekesztő, stb. Meg vannak róla győződve, hogy minél rosszabb az országnak, ők annál közelebb kerülnek a hatalom újbóli megragadásához. Ennek rendelik alá minden cselekedetüket. Jó példázza ezt a Tabajdi-Gurmai kettős szánalmas szereplése az uniós parlamentben. Bármilyen téma is van napirenden, felszólalásaikban sohasem mulasztják el hazájukat lejáratni, még most 56 évvel '56 után sem.