Főtéri elmélkedés

Az utóbbi időben mintha gyakrabban váltak volna közviták tárgyává köztéri szobraink. Különösen a Károlyi-szobor Siófokra történő „költöztetése” váltott ki sokunkból ellenérzéseket. A legújabb értesülések szerint, Károlyi szobra mégsem az eredeti elképzelések szerinti helyre, a siófoki állomás előtti Millennium térre, hanem egy kevésbé exponált helyre, Balatonszéplakon a Végh Ignác térre kerül. Gondoljuk csak el, mennyi pikáns élcelődésre adhatott volna okot, ha a Károlyi-szobor az állomás előtti női aktszobor közelébe kerül? De azt hiszem, hogy a filagóriában üldögélő Kálmán Imre se vette volna jó néven az ilyen szomszédságot. Most hogy a Kerekiben felállított Horthy-szobrot egy önbíráskodó ügyvéd eléggé el nem ítélhető módon, vörös festékkel leöntötte, borítékolni lehet, hogy hasonló sors várhat Károlyira is, függetlenül attól, hogy hol fogják felállítani. Mert hol a Jobbik fog majd „Trianon okozója” feliratú táblát a nyakába akasztani (ami egyébként igaz is), hol pedig a „rosszabbik” fogja megkoszorúzni, mint olyan személyiséget, aki az „első magyar köztársaságot” megalapította. Mivel Károlyi Siófokra „költöztetése” már eldöntött kérdés, még sok fejfájást okozhatnak az önkormányzatnak az ilyen és ehhez hasonló lehetséges atrocitások.

A közelmúltban Siófokon nagyon szépen felújították a Főteret. Ez igazán minden elismerést megérdemel. A napokban az ide kihelyezett egyik padon üldögélve gyönyörködtem ebben a látványban, amikor megütötte a fülemet két magamfajta öregúr beszélgetése.  A szoborról elég lesújtó volt a véleményük, aminek az volt a lényege, hogy szegény Széchenyi gróf úgy néz ki, mint egy gnóm, mert a testéhez képest aránytalanul nagy a feje. Vagyis inkább mosolyra fakasztó, mintsem tiszteletet kiváltó látvány. Az nem lehet vita tárgya, hogy a legnagyobb magyar tényleg megérdemli, hogy méltó emlékműve legyen Siófokon is.  Elgondolkoztam azon, hogy ebben a mai acsarkodó világunkban, kevés olyan történelmi személyiségünk van, akit jobb- és baloldalról egyöntetű tisztelet övez. Széchenyi személyisége jelenthet egy közös kiindulási pontot az annyira óhajtott nemzeti egység irányába. Ezek után tüzetesebben szemügyre véve a szobrot, magamban igazat adtam az öreguraknak.  Jó dolog, ha ezúttal nem az ábrázolt személyiségről, hanem magáról a műtárgyról folyik vita.  Egy kiállításon inkább lehet, sőt kell is vitatni egy adott műtárgy stílusát, művészi értékét, mondanivalóját. Egy gyenge minőségű kiállítási tárgy utólagos eltávolításának még anyagi kockázata sincs. De egy köztéri szobor esetében más a helyzet, különösen akkor, ha az egy mindenki által tisztelt és megbecsült, a nemzet történelmében kimagasló szerepet betöltött személyt ábrázol. Ebben az esetben nincs helye megütközést kiváltó stíluskísérleteknek.  Még egy időszaki kiállításra sem kerülhet műtárgy egy bírálóbizottság jóváhagyása nélkül. Különösen így van ez a köztéri szobrok esetében, amikor egy szakértőkből, művészekből és önkormányzati vezetőkből álló magas bírálóbizottság vagy zsűri dönt arról, hogy az adott szobor minden szempontból alkalmas-e a nem kis anyagi ráfordítást is igénylő felállításra.  Mert szerintem egy köztéri szobor sokkal inkább a közízlés és a múlt nagyjai iránti tiszteletet kifejezője, mintsem vájt fülű művészemberek öncélú vitáinak tárgya kellene legyen. De elismerem, különfélék vagyunk. Mint mondani szokás, „ízlések és pofonok…” Biztosan sokan lehetnek, akik a fentiekkel ellentétes véleményt vallanak. De volt-e lehetőség a siófokiak véleményének kifejtésére, még mielőtt a végleges döntés megszülethetett volna?  Erről még nem hallottam. De arra emlékszem, hogy amikor a Városházát tatarozták, az önkormányzat interneten kikérte a siófokiak véleményét arról, hogy milyen színűre fessék a homlokzatot. Arról nem tudok, hogy a szoborral kapcsolatosan volt-e ilyen közvélemény-kutatás. Egy homlokzatot még bármikor át lehet festeni, de egy nagy értékű emlékmű megváltoztatására már nincs lehetőség. Most már el kell fogadjuk, úgy ahogy van. Pedig ez esetben is indokolt lett volna az előzetes vélemény-nyilvánítást lehetővé tenni. Vagyis helye lett volna az illetékesek kíváncsiskodásnak. Valószínűsíthető, hogy csak egy szakmai bizottság döntött úgy, hogy a szobor minden szempontnak megfelel.  Ezek után elképzelhető, hogy a döntéshozók szerint mindazok, akik erről a szoborról bíráló véleményüknek adnak hangot, csupán hozzá nem értő akadékoskodók, akik a kákán is csomót keresve nem méltányolják a mű létrehozása érdekében tett rendkívüli erőfeszítéseket. És ebben bizonyára igazuk is lehet.

A felújított Főtéren áll az új helyére áthelyezett, eső világháborús emlékmű is. Ezzel nem is lenne semmi baj, csakhogy számomra ismeretlen esztétikai, vagy ki tudja milyen megfontolásból, megmásították a szobrászművész elképzelését, akinek az alkotása nem az eredeti állapotnak megfelelő talapzatra került vissza. Pedig szerintem a talapzat szerves része az emlékműnek, aminek elhagyása joggal nevezhető csonkításnak. Nem tudom, vajon miért kellett ezt az emlékművet közvetlenül a járdaszintre helyezni, ami által elvesztette azt a méltóságát, amivel az alkotó hangsúlyozni kívánta az első világháborúban elesett siófoki hősök iránti tiszteletét.  Megdöbbentő, hogy az emlékmű változtatás nélkül túlélte a szovjet megszállást, a kommunista diktatúrát, de azt éppen új, nemzeti-konzervatív kormányzás idején csonkították meg. Az illetékesek ehhez a megcsonkításhoz már nem kérhették ki a szobor alkotójának hozzájárulását, ezért ezt az eljárást hamisításnak tekintem. Kinek volt joga ahhoz a „magasságos” illetékes hivatalnál, hogy egy ilyen önkényes döntést meghozzon? Szerencsétlen és kegyeletsértő megoldásnak tartom azt is, hogy a szemeteskuka elhelyezésére éppen az emlékmű előtt találták legmegfelelőbb helyet. Legyen az kuka bármennyire is „formatervezett.”

Ha már itt tartunk, ismételten szóba hozom a második világháborús hősi emlékművet is, amit annak idején (talán politikai megfontolásból?) szinte eldugtak a templomkert leghátsó zugába. A nagy léptékű városrendezés keretében ennek az emlékműnek is találhatták volna egy méltóbb helyet.