Nagy meglepetést okozott ez év elején a bukaresti kormánynak az a kijelentése, miszerint csak abban az esetben támogatja Szerbia tagjelölti státusának odaítélését, ha az ország rendezi a vlah és román kisebbség helyzetét. Pedig a két ortodox többségű ország viszonya korábban mindig baráti, bensőséges volt. A kilátásba helyezett vétónak köszönhetően, a szerb kormány kénytelen volt a Románia által támasztott elvárásoknak eleget tenni. Vagyis a román diplomácia ezúttal is sikert könyvelhetett el. Nem biztos, hogy a magyar átlagpolgár tudja, hogy kik is azok a vlahok (oláhok) és a román kormánynak mi köze van hozzájuk? A vlah egy, a román nyelvhez közeli tájszólást használó népcsoport, akik Szerbia keleti szélén, a Timok bolgár-szerb határfolyó Szerbiához tartozó bal parti részén élnek.
Helyzetüket sok tekintetben a moldovai csángókéhoz hasonlítanám. Sok a hasonlóság, de azért vannak eltérő sajátosságok is. Az alábbiakra gondolok:
Amint a csángók többsége nem magyarnak, hanem „római katolikusnak” vallja magát, úgy a vlahok többsége sem tartja magát románnak, hanem egy különálló népcsoportnak. Ezt a különállást azzal is igyekeztek kinyilvánítani, hogy Szerbián belül nem csatlakoztak az ottani Román Nemzeti Tanácshoz, hanem a vajdasági román kisebbségtől független, saját Vlah Nemzeti Tanácsot hoztak létre. Ez a Tanács teljes mértékben azonosul a hivatalos szerb állásponttal, mely szerint Románia vádja alaptalan, nem történik jogtiprás, és senki sem támaszthat a nevünkben feltételeket, ultimátumokat, mint azt Románia tette. Szerintük elfogadhatatlan az a román ösztönzés, hogy Szerbia törölje el a vlah nemzetiséget, mint kisebbségi kategóriát és helyette románoknak tekintsék közösségüket. Ezzel szemben a Danas c. szerb napilap közölte a Vlahok Demokratikus Pártjának és több szerbiai vlah civil szervezetnek levelét, melyben arról panaszkodnak, hogy a szerbiai vlahok nem rendelkeznek ugyanazokkal a jogokkal, mint a többi szerbiai nemzeti kisebbség, nem tanulhatnak anyanyelvükön, aminek a romántól eltérő írásbeliségét is csak most igyekeznek megalkotni. A csángóktól eltérően, azért a vlahoknak vannak saját civil szervezeteik, sőt még saját pártjuk is. Ebből arra következtetek, hogy önszerveződő képességük és nemzeti azonosságtudatuk magasabb szinten áll a romániai csángókéhoz képest.
Akárcsak a csángók, a vlahok sem rendelkeznek anyanyelvi iskolarendszerrel, a templomokban a hitüket sem anyanyelvükön, hanem csak szerb nyelven gyakorolhatják. A közigazgatásban is kizárólag az államnyelvet szabad és lehet használni. A hivatalos szerb politika szerint a vlah nyelv csak egy sajátos nyelvjárás, aminek semmi köze a román nyelvhez. Ez szinte azonos a csángókra vonatkozó hivatalos román politikával. Belgrád azzal is igyekszik a vlahokat a románságtól teljesen független népcsoportként meghatározni, hogy a romántól eltérő vlah ábécét hoztak létre, valamint szerkesztés alatt áll egy vlah értelmező szótár is. A csángók esetében ilyesmiről szó sem lehet, mivel a hivatalos álláspont szerint ők minden szempontból románok.
Hasonlóság van a vlahok és a csángók között számarányuk tekintetében is. A tavalyi népszámlás szerint Szerbiában mintegy 65 ezren vallották magukat vlahnak. Ez több annál, mint amennyien a romániai népszámláláskor csángónak vallották magukat. Ez talán a még így is valamivel toleránsabb szerb nemzetiségi politikának tudható be.
Akárcsak a csángók esetében, a vlahok által lakott terület sohasem tartozott az anyaországhoz, vagyis Romániához és a vlahok többsége is asszimilálódott a többségi nemzettel.
Hasonlóságot vélek felfedezni a két népcsoport között abban is, hogy a vlahok eredetével kapcsolatban is több verzió létezik. Ami a csángókat illeti, egyesek szerint ők még a honfoglalás körüli időkben, a Kárpátok vonalában az ősmagyar törzsektől leszakadt népcsoportok utódai, míg mások szerin, a mádéfalvi veszedelem idején menekültek el Székelyföldről és telepedtek le Moldovában (vagyis „elcsángáltak”). Szerbiában az egyik elmélet szerint a vlahok részben asszimilálódott románok, míg a másik szerint a vlahok egy autentikus kisebbség. Lényeges eltérés, hogy a román hivatalos álláspont szerint szó sem lehet róla, hogy a csángókat önálló nemzeti kisebbségként ismerjék el. Még kevésbé olyan népcsoportnak, akik romániai magyar kisebbség részét képeznék. Különösen kitart ezen álláspont mellett a Iaşi-i (jászvásári) római katolikus püspökség.
Jellemző Traian Băsescu román államfő álláspontja, miszerint azon vlahoknak, akik románnak tartják magukat, jogukban áll anyanyelvükön tanulni, joguk van a saját ortodox egyházhoz, amely a Román Ortodox Egyház részét kellene képezze. Ez is a kettős mérce esete. Vagyis Băsescu szerint mindezen jogok megilletik a vlahokat, de a csángókat nem?
Érthető, hogy a vlah-kérdés most merült fel ennyire élesen Romániában, mert nemrég kormányváltás történt, ugyanakkor közelednek az idén esedékes helyhatósági és országgyűlési választások, amiért most elővették a „vlah-kártyát”.
Ennek a rövidéletű, az EU-csatlakozás okán kirobbant román – szerb ellentétnek lehetnek tanulságai a magyarok számára is. Ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy bármilyen színezetű is lett volna az akkori magyar kormány, az kilátásba helyezte volna Románia EU-csatlakozásának megtorpedózását akár a csángók nemzetiségi jogainak megtiprása, akár Székelyföld autonómiájának román részről történő vehemens elutasítása miatt, vagy fellépett volna az EU-nál a benesi dekrétumok csehországi és szlovákiai érvényben maradása ellen. El kell ismerni, a román politikusok pártállástól függetlenül mindig összetartottak, ahányszor csak külföldön sérelem érte hazájukat. Ugyanígy a hagyományosan kiváló román diplomácia is, a nemzeti érdekek védelmében mindig leleményesebb, ügyesebb és hatásosabb volt a magyar diplomáciánál. Így volt ez végig a XX. század során, függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai erők álltak az ország élén. És most is így van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése