Könyvvadászat a határon

Ezúttal egy olyan, a diktatúra utolsó éveiben történt epizódra emlékezem, aminek nyoma van a titkos dossziémban. Sokan talán már el sem hiszik, hogy milyen időket éltünk akkoriban, amikor a kétévenként engedélyezett külföldi (többnyire magyarországi) útról hazafelé tartva, már jóval a határ előtt izgulhatott az ember attól a tortúrától, ami vár rá. Így voltam én is 1986. április 23-án, amikor közeledtem a borsi vámhoz. Ezt a dátumot nem volt nehéz megjegyezni, mert éppen 3 nappal a csernobili katasztrófa előtt történt. Egyébként az volt az utolsó olyan magyarországi utam, melyet még nagyváradi lakosként tettem meg, egyedül. Nem volt nálam semmilyen tiltott árú, csak a könyvek. Azokra pedig különösen vadásztak már akkor a hátárátkelő éber őrei. Később egy újságot sem volt szabad áthozni, még olyan politikailag semlegeset sem, mint amilyen a Füles rejtvényújság volt. Hoztam magammal kb.15 db. könyvet, melyeket magyarországi rokonaimtól kaptam. Nem én válogattam őket az üzletben, hanem így kaptam készen. Nem dugtam el semmit, minden könyv jól látható helyen volt, mert egyébként még szigorúbb elbánásra számíthattam volna, hisz amúgy is megtalálják. Az útlevél-ellenőrzés rendben lezajlott, majd következtek a vámosok. Miután felnyitottam a csomagtartót, rögtön a könyveket „szúrták ki”. Félreállítottak, kivették a könyveket és bevitték a vámhivatalhoz, mondván hogy ott várjak, amíg megtörténik a könyvek ellenőrzése.

Volt a könyvek között egy olyan, amit számításom szerint biztosan elvesznek majd. Nagybaczoni Nagy Vilmos Végzetes esztendők 1938 – 1945 c.

A kötet címoldala

emlékiratáról van szó, melyben többek között leírja a magyar honvédség 1940-es bevonulását Erdélybe. A szekusok számára ez volt az egyik leginkább üldözendő téma. Éppen ezért, jogosan gondolhattam, hogy ha ezt a könyvet meglátják, biztosan elkobozzák, de még súlyosabb következményekkel is számolhatok. Mégse dobtam ki, azt remélve, hogy hátha sikerül átvinni, mert a témát nagyon érdekesnek tartottam.

Egy órányi várakozás után, megjelent az egyik vámos, ölében a könyveimmel. Megkönnyebbültem, látva hogy a könyvek többségét mégiscsak visszakapom. A vámos arról tájékoztatott, hogy talált két olyan könyvet, melyeket azok nacionalista-irredenta tartalma miatt nem vihetek be az országba. Meg voltam győződve, hogy a két kötet egyike biztosan a Nagybaczoni-kötet. De legnagyobb meglepetésemre,

A kötet hátsó borítója

ez nem volt a két elkobzott kötet között! A két „visszatartott” könyv egyike Herczegh Ferenc önéletrajzi munkája, a másik pedig, Orbán Balázs Torda város és környéke c. kétkötetes műve. Az elkobzott könyvekről annak rendje-módja szerint adtak egy hivatalos elismervényt (ide mellékelve).

Miután hazaértem, kezdtem végiggondolni, hogy a Nagybaczoni-kötetet vajon miért nem vették el? Ezt azzal próbáltam magyarázni, hogy az szinte napokkal a megvásárlás előtt jelent meg az üzletekben, ezért előfordulhatott, hogy még nem szerepelt a „szervek” tiltó listáján. Hazaérve, nagyon hamar ki is olvastam, de azon túl, hogy azt egy neves magyar főtiszt írta, aki még a honvédelmi miniszteri posztot is betöltötte a negyvenes évek legelején, nem találtam semmi sértőt a románságra nézve.

Aztán eltelt néhány hónap, mialatt már el is felejtettem a dolgot, amikor a milíciáról telefonált egy tiszt, hogy még aznap délelőtt keressem fel az útlevél-osztályon. Nem közölte, hogy mi célból kíván találkozni velem.

Az elkobzott könyvekrő kapott igazolás

Az illető egy Balaci Nicolae nevű milicista (?) százados volt. Bevezetett egy eléggé ütött-kopott irodába, melynek a közepén állt egy elég nagyméretű asztal, körülötte néhány székkel, a falak mentén volt néhány ócska, vaspánttal lezárt szekrény is, mindegyik más-más formájú és színű. Egymással szemben ültünk a nagy asztal két oldalán, amikor arra emlékeztetett, hogy az év április havában, Magyarországról hazatérve, a vámon „visszatartottak” (au fost „retinute”) néhány könyvet. Eléggé szemtelen módon rögtön rákérdeztem, hogy lám milyen rendesek, mert biztosan azért hívtak, hogy ezeket a könyveket visszakapjam, mert ezeknek a szerzői nem voltak ellenségesek Romániával szemben. Különösen nem az volt Orbán Balázs, néprajz-kutató és utazó, aki nem is foglalkozott politikával, különben is már évekkel a múlt század vége előtt meghalt. Egy kiselőadást tartottam neki Herczegh Ferencről is, kihangsúlyozva, hogy szerintem ez a kötet egy neves író irodalmi vonatkozású emlékirata, melynek szerzője, Herczegh nem is volt magyar, hanem egy bánáti sváb. Irodalomtörténeti eszmefuttatásom nem okozott különösebb sikert, mert beszélgetőtársam kijelentette, hogy márpedig a könyveket nem kaphatom vissza, mert ezeknek a szerzői mégiscsak nacionalista irredenták, a román nép ellenségei voltak. Azért hivatott, hogy nyilatkozzam arról, kitől kaptam ezeket a könyveket Magyarországon és kiknek szándékoztam

A milícián adott nyilatozatom

továbbadni. Persze számítottam erre a kérdésre, ezért rögtön válaszoltam is neki, hogy a könyveket egy Pristyák András nevű, magyarországi diáktársamtól kaptam, akivel egyetemi kollégák voltunk Leningrádban. Nem akartam az adakozó rokon nevét megmondani, de egy fiktív nevet se. Olyan személy nevét mondtam, aki nem szokott Erdélybe járni, de levelezéseinkből tudhatták a szekusok, hogy valós személyről van szó. Az is érdekelte a százados „elvtársat”, hogy szándékomban volt-e ezeket a könyveket valakinek továbbadni. Megnyugtattam, hogy ilyen szándékom nincs és nem is volt. Különben is nem szoktam könyveket kölcsönadni senkinek, mert azokat többnyire sohasem kapom vissza. Nyájasan megkérdeztem, nem-e voltak már neki is ilyen tapasztalatai, ami után szája sarkából enyhe mosolyt véltem felfedezni. Gondoltam magamban, lám mégiscsak „emberből vagy te is”....

Úgy láttam, sikerülhetett Balaci-ot megnyugtatni, mert nem próbált tovább faggatózni és megkért, hogy mindazt amit elmondtam, írjam is le egy nyilatkozatban. Adott papírt és tollat, majd magamra hagyott azzal, hogy tíz perc múlva visszajön. Ennek a nyilatkozatnak („Declaratie”) köszönhetően tudom a pontos dátumot, amikor ez az eset történt: 1986. december 4. Vagyis több mint egy félévvel azután, hogy a könyveket a vámnál „visszatartották”.

Már rég kész voltam a nyilatkozat megírásával, amikor egy félóra elteltével Balaci visszajött. Végigfutotta a művemet, amivel meg lehetett elégedve, mert utamra engedett. Ezt az akkori nyilatkozatomat most láttam viszont a szekus dossziéban, ennek köszönhetően lett megőrizve az utókor számára.

A borsi Vám főnökének a szekuhoz küldött levele

Mielőtt érzékeny búcsút vettünk volna egymástól, még megjegyeztem, hogy ezeknek a könyveknek a „visszatartása” nagyon felkeltette a kíváncsiságomat, vajon mit is tartalmazhatnak, ha annyira érdekli őket. Elmondtam azt is, hogy kíváncsiságom kielégítése céljából megpróbálom megszerezni és elolvasni a „visszatartott” könyveket, mert valakinél biztosan megvan ezeknek egy korábbi kiadása. Úgy láttam, hogy ez a véleményem meglepte, de nem fűzött hozzá semmilyen kommentárt.

A szekus jelentés részlete a Nagybaczoni-kötetről

Az előző bejegyzésemben már megírtam, hogy erre a „nyilatkozattételre” azért is szükségük volt, hogy az útlevél-osztály előterében megszervezzenek egy „véletlenszerű” találkozót a „Moldovan” fedőnevű besúgómmal, mialatt Balaci

magamra hagyott az irodában és kiment ellenőrizni, hogy „Moldovan” ott van-e már. Nyilván ott volt. Az lehetett a szándékuk, hogy, besúgó kollégám „véletlenül” éppen akkor ácsorogjon az előtérben, hogy beadhassa az útlevél-igénylését, amikor én kijövök Balaci irodájából. „Moldovan” fel kellett ajánlja, hogy ha csomagot, vagy levelet szeretnék küldeni Magyarországra, azt szívesen átvinné. De amint azt már előző bejegyzésemben megírtam, nem kívántam élni ezzel a nagylelkű ajánlattal.

Most, közel 30 évvel később, amikor megkaptam a titkos dossziém másolatát kiderült, hogy a szekusok titkos házkutatást is tartottak a lakásunkon. Többek között arról akartak meggyőződni, hogy a Nagybaczoni könyv valóban megvan-e és nem adtam tovább senkinek. Ez azt jelenti, hogy a vámnál nagyon is tisztában lehettek a könyv tartalmával és szándékosan nem tartották vissza. Vagyis azért nem kobozták el, hogy csalinak használhassák a továbbiakban. Én meg naivan akkor azt hittem, hogy nem vették észre... Baj akkor lett volna, ha a könyvet nem találják meg a házkutatásnál, mert számukra az jelenthette volna a nagy veszélyt, ha azt továbbadom másoknak is elolvasásra. A titkos házkutatás során ezt a könyvet nem foglalták le, mert az elárulhatta volna, hogy hívatlan vendégek jártak a lakásunkon. A könyv mai napig is itt van Siófokon, a könyvespolcomon. Ugyanaz a könyv van meg, amit igazol a múzeum

Belső oldal a múzeumi pecséttel

háromszögletes bélyegzője, mert amikor áttelepültünk, csak a múzeum által engedélyezett könyveket lehetett áthozni. Hogy milyen könyveket viszek Magyarországra, az már nemigen érdekelte őket, hacsak nem valami nagyon régi, unikális kiadványról van szó.

A diktatúra utolsó éveiben, Romániába történő belépésnél, a vámosok különösen vadásztak három magyarországi kiadványra: az egyik ilyen a háromkötetes Erdély története, a másik az ennél még veszélyesebbnek tartott, Ion Mihai Pacepa Vörös horizontok c. könyve, a harmadik pedig a Biblia. Minő véletlen, hogy a Pacepa-könyvet sikerült még áttelepülésünk előtt, Nagyváradon kiolvasni, mert Laci sógorom, nem kis rizikót vállalva átcsempészte. A zsebkönyv-szerű kis formátumú könyvecskét könnyen el lehetett rejteni. Miután apósom is elolvasta, ollóval apró darabokra vagdosta és lehúzta vécén. Jól is tette, mert nem sokkal ezután, nála is tartottak nem csak titkos, hanem „hivatalos” házkutatást is, így biztosan megtalálták volna.

Most, amikor a határok szabadon átjárhatók, senki se vadászik már könyvekre, nem árt visszaemlékezni azokra az időkre, amikor a diktatúra leginkább az „eszmék áramlásától” tartott .