Huszonhét éve Magyarországon

Jelentős évforduló családunk életében 1989 február 11. Ezen a napon települtünk át Magyarországra. Azóta eltelt 27 esztendő, ami több mint egy emberöltőnyi idő! Az elmúlt 2-3 évben kikértük az egykori „szekuritáte” (állambiztonság) irattárából néhány családtagunk ügyirat-csomójának a

Elutazás előtti figyelmeztetésünk (1. rész)

másolatát. Ez mintegy 2000 oldalnyi dokumentum. Ezek nem tartalmazzák a titkos besúgók írásos jelentéseit, de a tartótisztek által lejegyzett formában mégiscsak ott szerepelnek az iratok között. Az esetek többségében a besúgok, kapcsolattartók és a feljelentők fedőnévvel szerepelnek, de néhány esetben nem volt nehéz következtetni kilétükre, bár a valós

Elutazásunk előtti figyelmeztetésünk (2. rész).

neveket többnyire kitakarták. Egyébként írásos ígéretet kaptam, hogy az illetők valódi neveit is később megkaphatom (deconspirare). Nem biztos, hogy igényt tartok rá, mert megdöbbentő dolgok derülhetnének ki.

A szigorított vámvizsgálat elrendelése

Csatolok néhány jellemző dokumentumot, melyek 27 évvel ezelőtt készültek. Ezek nem sértenek se kegyeleti, se személyiségi jogokat. A másolatok kiadásakor egyébként se köteleztek titoktartásra. Ezekből kiderült, a szekusok elrendelték, hogy a határátlépéskor szigorúan ellenőrizzenek bennünket,

Javaslat a rám vonatkozó dosszié lezárásáról

bár szinte semmilyen csomagot sem vihettünk magunkkal. Talán attól tartottak, hogy az „aranykor” aranyát és legféltettebb titkait fogjuk kicsempészni. A vámosok és a határőrök a kapott utasítást teljesítették, de persze nem találtak semmit.

Ami érdekesség, hogy bár hivatalosan lezárták a dossziénkat, mégis elrendelték a megfigyelésünk folytatását még az áttelepülésünk után is. Tették is ezt talán egészen az 1989-es romániai, decemberi eseményekig.

Megfigyelésem folytatása Magyarországon is

Erről tanúskodik a szeku főnökének a 60. oldalra írt széljegyzete: „Apreciez reactia ca foarte buna. Masura a avut efect. Sa urmarim in contnuare”. Tehát folytatták a megfigyelésünket még Magyarországon is. Ennek van is nyoma, mert az iratokban szerepel, hogy melyik városban lakunk, hol dolgozunk, kikkel érintkezünk. stb. Vajon kiktől kaptak információt?

Arra az esetre, ha Magyarországon lejárató tevékenységet folytatnánk Románia ellen, az oldal második részében ott van a kilátásba helyezett retorzió is. Akkor szóban is emlékeztettek arra, hogy tanácsos lesz jól viselkedni, mert szüleink, testvérem, rokonaink, barátaink továbbra is ott maradtak Romániában!   

Könyvvadászat a határon

Ezúttal egy olyan, a diktatúra utolsó éveiben történt epizódra emlékezem, aminek nyoma van a titkos dossziémban. Sokan talán már el sem hiszik, hogy milyen időket éltünk akkoriban, amikor a kétévenként engedélyezett külföldi (többnyire magyarországi) útról hazafelé tartva, már jóval a határ előtt izgulhatott az ember attól a tortúrától, ami vár rá. Így voltam én is 1986. április 23-án, amikor közeledtem a borsi vámhoz. Ezt a dátumot nem volt nehéz megjegyezni, mert éppen 3 nappal a csernobili katasztrófa előtt történt. Egyébként az volt az utolsó olyan magyarországi utam, melyet még nagyváradi lakosként tettem meg, egyedül. Nem volt nálam semmilyen tiltott árú, csak a könyvek. Azokra pedig különösen vadásztak már akkor a hátárátkelő éber őrei. Később egy újságot sem volt szabad áthozni, még olyan politikailag semlegeset sem, mint amilyen a Füles rejtvényújság volt. Hoztam magammal kb.15 db. könyvet, melyeket magyarországi rokonaimtól kaptam. Nem én válogattam őket az üzletben, hanem így kaptam készen. Nem dugtam el semmit, minden könyv jól látható helyen volt, mert egyébként még szigorúbb elbánásra számíthattam volna, hisz amúgy is megtalálják. Az útlevél-ellenőrzés rendben lezajlott, majd következtek a vámosok. Miután felnyitottam a csomagtartót, rögtön a könyveket „szúrták ki”. Félreállítottak, kivették a könyveket és bevitték a vámhivatalhoz, mondván hogy ott várjak, amíg megtörténik a könyvek ellenőrzése.

Volt a könyvek között egy olyan, amit számításom szerint biztosan elvesznek majd. Nagybaczoni Nagy Vilmos Végzetes esztendők 1938 – 1945 c.

A kötet címoldala

emlékiratáról van szó, melyben többek között leírja a magyar honvédség 1940-es bevonulását Erdélybe. A szekusok számára ez volt az egyik leginkább üldözendő téma. Éppen ezért, jogosan gondolhattam, hogy ha ezt a könyvet meglátják, biztosan elkobozzák, de még súlyosabb következményekkel is számolhatok. Mégse dobtam ki, azt remélve, hogy hátha sikerül átvinni, mert a témát nagyon érdekesnek tartottam.

Egy órányi várakozás után, megjelent az egyik vámos, ölében a könyveimmel. Megkönnyebbültem, látva hogy a könyvek többségét mégiscsak visszakapom. A vámos arról tájékoztatott, hogy talált két olyan könyvet, melyeket azok nacionalista-irredenta tartalma miatt nem vihetek be az országba. Meg voltam győződve, hogy a két kötet egyike biztosan a Nagybaczoni-kötet. De legnagyobb meglepetésemre,

A kötet hátsó borítója

ez nem volt a két elkobzott kötet között! A két „visszatartott” könyv egyike Herczegh Ferenc önéletrajzi munkája, a másik pedig, Orbán Balázs Torda város és környéke c. kétkötetes műve. Az elkobzott könyvekről annak rendje-módja szerint adtak egy hivatalos elismervényt (ide mellékelve).

Miután hazaértem, kezdtem végiggondolni, hogy a Nagybaczoni-kötetet vajon miért nem vették el? Ezt azzal próbáltam magyarázni, hogy az szinte napokkal a megvásárlás előtt jelent meg az üzletekben, ezért előfordulhatott, hogy még nem szerepelt a „szervek” tiltó listáján. Hazaérve, nagyon hamar ki is olvastam, de azon túl, hogy azt egy neves magyar főtiszt írta, aki még a honvédelmi miniszteri posztot is betöltötte a negyvenes évek legelején, nem találtam semmi sértőt a románságra nézve.

Aztán eltelt néhány hónap, mialatt már el is felejtettem a dolgot, amikor a milíciáról telefonált egy tiszt, hogy még aznap délelőtt keressem fel az útlevél-osztályon. Nem közölte, hogy mi célból kíván találkozni velem.

Az elkobzott könyvekrő kapott igazolás

Az illető egy Balaci Nicolae nevű milicista (?) százados volt. Bevezetett egy eléggé ütött-kopott irodába, melynek a közepén állt egy elég nagyméretű asztal, körülötte néhány székkel, a falak mentén volt néhány ócska, vaspánttal lezárt szekrény is, mindegyik más-más formájú és színű. Egymással szemben ültünk a nagy asztal két oldalán, amikor arra emlékeztetett, hogy az év április havában, Magyarországról hazatérve, a vámon „visszatartottak” (au fost „retinute”) néhány könyvet. Eléggé szemtelen módon rögtön rákérdeztem, hogy lám milyen rendesek, mert biztosan azért hívtak, hogy ezeket a könyveket visszakapjam, mert ezeknek a szerzői nem voltak ellenségesek Romániával szemben. Különösen nem az volt Orbán Balázs, néprajz-kutató és utazó, aki nem is foglalkozott politikával, különben is már évekkel a múlt század vége előtt meghalt. Egy kiselőadást tartottam neki Herczegh Ferencről is, kihangsúlyozva, hogy szerintem ez a kötet egy neves író irodalmi vonatkozású emlékirata, melynek szerzője, Herczegh nem is volt magyar, hanem egy bánáti sváb. Irodalomtörténeti eszmefuttatásom nem okozott különösebb sikert, mert beszélgetőtársam kijelentette, hogy márpedig a könyveket nem kaphatom vissza, mert ezeknek a szerzői mégiscsak nacionalista irredenták, a román nép ellenségei voltak. Azért hivatott, hogy nyilatkozzam arról, kitől kaptam ezeket a könyveket Magyarországon és kiknek szándékoztam

A milícián adott nyilatozatom

továbbadni. Persze számítottam erre a kérdésre, ezért rögtön válaszoltam is neki, hogy a könyveket egy Pristyák András nevű, magyarországi diáktársamtól kaptam, akivel egyetemi kollégák voltunk Leningrádban. Nem akartam az adakozó rokon nevét megmondani, de egy fiktív nevet se. Olyan személy nevét mondtam, aki nem szokott Erdélybe járni, de levelezéseinkből tudhatták a szekusok, hogy valós személyről van szó. Az is érdekelte a százados „elvtársat”, hogy szándékomban volt-e ezeket a könyveket valakinek továbbadni. Megnyugtattam, hogy ilyen szándékom nincs és nem is volt. Különben is nem szoktam könyveket kölcsönadni senkinek, mert azokat többnyire sohasem kapom vissza. Nyájasan megkérdeztem, nem-e voltak már neki is ilyen tapasztalatai, ami után szája sarkából enyhe mosolyt véltem felfedezni. Gondoltam magamban, lám mégiscsak „emberből vagy te is”....

Úgy láttam, sikerülhetett Balaci-ot megnyugtatni, mert nem próbált tovább faggatózni és megkért, hogy mindazt amit elmondtam, írjam is le egy nyilatkozatban. Adott papírt és tollat, majd magamra hagyott azzal, hogy tíz perc múlva visszajön. Ennek a nyilatkozatnak („Declaratie”) köszönhetően tudom a pontos dátumot, amikor ez az eset történt: 1986. december 4. Vagyis több mint egy félévvel azután, hogy a könyveket a vámnál „visszatartották”.

Már rég kész voltam a nyilatkozat megírásával, amikor egy félóra elteltével Balaci visszajött. Végigfutotta a művemet, amivel meg lehetett elégedve, mert utamra engedett. Ezt az akkori nyilatkozatomat most láttam viszont a szekus dossziéban, ennek köszönhetően lett megőrizve az utókor számára.

A borsi Vám főnökének a szekuhoz küldött levele

Mielőtt érzékeny búcsút vettünk volna egymástól, még megjegyeztem, hogy ezeknek a könyveknek a „visszatartása” nagyon felkeltette a kíváncsiságomat, vajon mit is tartalmazhatnak, ha annyira érdekli őket. Elmondtam azt is, hogy kíváncsiságom kielégítése céljából megpróbálom megszerezni és elolvasni a „visszatartott” könyveket, mert valakinél biztosan megvan ezeknek egy korábbi kiadása. Úgy láttam, hogy ez a véleményem meglepte, de nem fűzött hozzá semmilyen kommentárt.

A szekus jelentés részlete a Nagybaczoni-kötetről

Az előző bejegyzésemben már megírtam, hogy erre a „nyilatkozattételre” azért is szükségük volt, hogy az útlevél-osztály előterében megszervezzenek egy „véletlenszerű” találkozót a „Moldovan” fedőnevű besúgómmal, mialatt Balaci

magamra hagyott az irodában és kiment ellenőrizni, hogy „Moldovan” ott van-e már. Nyilván ott volt. Az lehetett a szándékuk, hogy, besúgó kollégám „véletlenül” éppen akkor ácsorogjon az előtérben, hogy beadhassa az útlevél-igénylését, amikor én kijövök Balaci irodájából. „Moldovan” fel kellett ajánlja, hogy ha csomagot, vagy levelet szeretnék küldeni Magyarországra, azt szívesen átvinné. De amint azt már előző bejegyzésemben megírtam, nem kívántam élni ezzel a nagylelkű ajánlattal.

Most, közel 30 évvel később, amikor megkaptam a titkos dossziém másolatát kiderült, hogy a szekusok titkos házkutatást is tartottak a lakásunkon. Többek között arról akartak meggyőződni, hogy a Nagybaczoni könyv valóban megvan-e és nem adtam tovább senkinek. Ez azt jelenti, hogy a vámnál nagyon is tisztában lehettek a könyv tartalmával és szándékosan nem tartották vissza. Vagyis azért nem kobozták el, hogy csalinak használhassák a továbbiakban. Én meg naivan akkor azt hittem, hogy nem vették észre... Baj akkor lett volna, ha a könyvet nem találják meg a házkutatásnál, mert számukra az jelenthette volna a nagy veszélyt, ha azt továbbadom másoknak is elolvasásra. A titkos házkutatás során ezt a könyvet nem foglalták le, mert az elárulhatta volna, hogy hívatlan vendégek jártak a lakásunkon. A könyv mai napig is itt van Siófokon, a könyvespolcomon. Ugyanaz a könyv van meg, amit igazol a múzeum

Belső oldal a múzeumi pecséttel

háromszögletes bélyegzője, mert amikor áttelepültünk, csak a múzeum által engedélyezett könyveket lehetett áthozni. Hogy milyen könyveket viszek Magyarországra, az már nemigen érdekelte őket, hacsak nem valami nagyon régi, unikális kiadványról van szó.

A diktatúra utolsó éveiben, Romániába történő belépésnél, a vámosok különösen vadásztak három magyarországi kiadványra: az egyik ilyen a háromkötetes Erdély története, a másik az ennél még veszélyesebbnek tartott, Ion Mihai Pacepa Vörös horizontok c. könyve, a harmadik pedig a Biblia. Minő véletlen, hogy a Pacepa-könyvet sikerült még áttelepülésünk előtt, Nagyváradon kiolvasni, mert Laci sógorom, nem kis rizikót vállalva átcsempészte. A zsebkönyv-szerű kis formátumú könyvecskét könnyen el lehetett rejteni. Miután apósom is elolvasta, ollóval apró darabokra vagdosta és lehúzta vécén. Jól is tette, mert nem sokkal ezután, nála is tartottak nem csak titkos, hanem „hivatalos” házkutatást is, így biztosan megtalálták volna.

Most, amikor a határok szabadon átjárhatók, senki se vadászik már könyvekre, nem árt visszaemlékezni azokra az időkre, amikor a diktatúra leginkább az „eszmék áramlásától” tartott .

Egy évtized a szeku célkeresztjében

Miután kikértem és meg is kaptam az egykori Állambiztonsági Hatóság (Securitate, a továbbiakban röviden a szeku) irattárában őrzött dossziém anyagainak másolatát, egyszerre dühöngtem is, meg szórakoztam is. Dühöngtem azért, mert sok rosszindulatú hazugságot és csúsztatást írtak rólam. Azon pedig szórakoztam, hogy többségükben milyen buta, ostoba, primitív emberek voltak azok, akik évtizedeken át zaklattak és szolgálták a háború utáni Európa egyik legkegyetlenebb diktatúráját. Az különösen elszomorító, hogy akadt 8-10 olyan besúgóm, közöttük több kolléga is, akik ebben segédkeztek. Lehet, hogy volt rá okuk, vagy azért mert egyébként sem szimpatizáltak velem, vagy azért mert ezzel saját karrierjüket próbálták építgetni, vagy pedig azért, mert valamivel megzsarolhatták őket. Sajnos, a besúgóim között volt legalább két magyar nemzetiségű, hozzám közel álló kolléga is.

Határozat megfigyelésem kezdetéről, 1983

Igen tanulságosak is ezek a dokumentumok, mert jól tükrözik, hogy milyen aljas eszközökkel telepedett rá a diktatúra a mindennapi életünkre. Ebben a bejegyzésemben főként az egykori leningrádi évfolyamtársaimmal fenntartott, állítólagos „gyanús” kapcsolataim (relatii suspecte) miatt elrendelt megfigyelésemmel foglalkozom. A szövegbe beillesztettem néhány, a dosszié anyagai közül kiválasztott jellemző részletet, melyek illusztrálják azt, amiről az adott szövegkörnyezetben éppen szó van. A szeku nagy figyelmet fordított a magyarországi rokonsággal és barátokkal folytatott kapcsolatainkra is, de az ezekről szóló iratok között majd csak egy későbbi összeállításban próbálok rendet rakni. Egyszerre túl sok lenne...

Az állambiztonságiak több mint egy évtizeden át (1977 december - 1989 május) követtek, figyeltek, lehallgattak és nyomoztak utánam. Erről tanúskodik az a 1979.03.23-án kelt levél, mely szerint megindították ellenem az információs nyomozást.  Egyebek mellett azt a hamis feltevésüket próbálták igazolni, hogy az aki Szovjetunióban, Leningrádban végezte az egyetemet, ráadásul azóta is kapcsolatokat ápol volt kollégáival, az biztosan NKVD kém kell legyen. (ami a Belügyi Népbiztosság, a későbbi hírhedt KGB rövidítése). Az eszükbe se jutott, hogy nem saját kezdeményezésből utaztam ki tanulmányaim folytatására, hogy majd "kémkedhessem" az ország ellen, hanem a Bukaresti Bányászati Egyetem két tanulmányi éve alatt elért kiváló tanulmányi eredményeim következtében maga a Román Állam küldött ki.

Az ellenem indított vizsgálatról. 1979.03.23

Annyi is elég volt a meggyanúsításomhoz, hogy a 30 év alatt mindössze egyszer voltunk kint a Szovjetunóban, az egyetem elvégzésének 20.  évfordulóján rendezett összejövetelen (1978-ban), ottani kollégáim pedig csak két alkalommal látogattak meg (1979-ben és 1983-ban), igaz hogy nem csak engem, hanem másik két, Iasi-ban és Bukarestben élő volt évfolyamtársunkat is. A begyepesedett agyú, túlbuzgó szekusoknak mindenki gyanús volt, akinek külföldi ismerősei voltak. Gyanújukat csak fokozta, ha az illető ráadásul még magyar nemzetiségűnek is vallotta magát, mint jómagam. Különös, hogy ez még akkor is így volt, ha ezek a külföldiek éppen a barátinak mondott „győzedelmes szocializmus” hazájának polgárai voltak. Vagy talán éppen azért....  Meg kell említsem, hogy szerintem a "meggyainusításomra" okot szolgáltattak az ekkorra már nagyon megromlott román - szovjet kapcsolatok is.

Lakásunkban külföldieket szállásoltunk el.

Mielőtt a szekus dossziém több mint 160 oldalnyi anyagát kézhez kaptam volna, nem is gondoltam, hogy annak idején akkora jelentőséget tulajdonítottak személyemnek, hogy egy külön tisztet állítottak rám (Alb Florian), a rólam készült megfigyelések és besúgások anyagait pedig a megyei parancsnok utasítására felküldték a szeku bukaresti központjába is.  (pl.: 1988.10.17-én kelt irat). 

 Külföldiekkel gyanús kapcsolatot ápolok.

De nem csak megfigyeltek, lehallgattak, besúgókat állítottak rám, hanem gyakran még az utcán is követtek („pus in filaj”). Ezért indokolt és nem túlzás a címben szereplő állításom, miszerint a szeku célkeresztjébe kerültem. Számos besúgót szerveztek be megfigyelésemre, akiknek többsége a dokumentumokban fedőnéven szerepel, mint amilyenek például Adrian, Achim, Barbu, Moldovan, Sanda, Mariceu, Ladányi, stb. Valódi neveik felfedése után sem áll szándékomban „leleplezni” őket. Továbbra is megtartom a titkot, de levonom a szükséges  tanulságokat... 

  

Besúgóim közül az egyik legfontosabb és legtöbbet jelentő ügynök a „Sanda” fedőnevet kapta, aki az iratok szerint, velem baráti kapcsolatban álló közeli kollégám volt. 

A rólam szóló jelentés küldése a Belügyminisztériumba.

Az ő neve először a 1983.01.23-án kelt iratban fordul elő, mely szerint arról tájékoztatta megbízóit, hogy egy Danyilcsenko Raisza Boriszovna nevű (egyébként valós) személy által kapcsolatban állok az illetékes szovjet "szervekkel". Ebben az iratban azt is felróják, hogy még az egyetem elvégzése után is képes voltam („gyanús”) kapcsolatokat ápolni volt évfolyamtársaimmal. Számomra megfejthetetlen titok, hogy ez a bizonyos "Sanda" honnan tudhatott Danyilcsenkoról, aki sohasem járt Romániában, csupán néhány alkalommal küldtünk levelet egymásnak. A munkahelyi kollégáknak sohasem beszéltem róla. Információi csak azoknak lehettek, akik a leveleket a szeku erre a célra létesített különleges ügyosztályán ellenőrizték.

"Sanda" jelentése Danyilcsenkóról.

  

Különösen azt követően kerültem a román szeku célkeresztjébe, hogy 1978 április - május havában feleségemmel, Judittal elutaztunk Leningrádba, hogy részt vegyünk az egyetem elvégzésének 20 éves évfordulója alkalmából rendezett találkozón. Először az 1979.03.27-án kelt átiratban van szó erről az utazásról, (a levél eleje fentebb olvasható) ekkor figyeltek fel rám, amit azzal indokoltak, hogy  az egyetemet Leningrádban végeztem.  Ez a levél a Bihar megyei belügyi felügyelőség, személy szerint a folyamatos megfigyelésemmel megbízott és előbb már említett Alb Florian szekus kapitány

Évfolyamtársaimmal a 20. éves találkozón (1978)

kérésére készült. Ebben van egy rólam készített jellemzés, miszerint zárkózott, nem barátkozó típus vagyok, szomszédaimmal nem ápolok közelebbi kapcsolatot. A környezettanulmány alapján készült, három oldalas levélben felsorolják hozzátartozóimat és még lépcsőházi szomszédaimat is, köztük magas rangú rendőrtiszteket is.

Mint már említettem, fokozott megfigyelésem elkezdésére az adhatott okot, hogy 1978-ban a Szovjetunóba látogattunk, egykori évfolyamtársam, Galina Pavlovna Komina és férje, az egyébként lett származású Edgar Rudzit meghívására. A tőlük kapott hivatalos meghívó alapján kaptuk meg az útlevelet és utaztunk ki. Elutazásunk előtt Dumitras „elvtárs”, az útlevélosztály nagy hatalmú vezetője, személyesen adta át az útleveleket. Felhívta figyelmemet, hogy legyünk nagyon óvatosak és éberek, vigyázzunk hogy kinek mit mondunk, kik próbálnak majd kapcsolatba lépni velünk. Jegyezzük meg, hogy miről érdeklődtek az ottani ismerőseink, stb.

Gálja Komina leányával (középen) Nagyváradon.

Hazatérésünk után pontosan be kell majd számolni mindenről. Hazaérkezésünk után, amikor az útleveleket visszavittem a Milíciára, arra számítottam, hogy ígéretükhöz híven, behívnak egy beszélgetésre arról, hogy miként zajlott a húszéves találkozó. De azon túl, hogy az útleveleket bevették, akkor még nem történt semmi. Úgy látszik, mégsem lehettünk gyanúsak. Akkor még nem.  A húszéves találkozón Romániából rajtunk kívül részt vett még Rusu Constantin egykori egyetemi évfolyamtársam felségével. Ők Iasi-ban éltek, semmilyen magyar kapcsolatuk nem volt, mégis gyanúba kerültek. Erről tanúskodik az az átirat is, amit a Bihar megyei szeku küldött a Iasi megyei szekunak 1988.01.29-én, amiben kérték Rusuék megfigyelését. Nagyon különös, hogy ezt az átiratot 10 (azaz tíz) évvel a leningrádi látogatásunk után küldték el. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy ekkorra súlyosbodott annyira a román-szovjet viszony, hogy elő kellett szedni mindenkit, aki valaha is bármilyen kapcsolatban állt szovjet-orosz személyekkel. Azt végképp nem értem, hogy az Iasi-ba küldött átiratban miért sorolták fel még gyermekeink, László és Tamás adatait is. 

Volt még egy másik, „echte román” kollégám is, Niculescu Mircea, aki iránt szintén érdeklődött a szeku. Erre utal, hogy a dossziémban az ő személyére vonatkozó információkat tartalmazó karton másolata is ott van („Fisa”), annak ellenére, hogy ő nem is vett részt a húszéves évfordulós találkozón és legfeljebb egy-két alkalommal találkoztunk az egyetem elvégzése után. Levelet is legfeljebb  2-3 esetben váltottunk, éppen a találkozóval kapcsolatban. Igaz, ő nagyon fontos, bizalmi állást töltött be a fővárosban, mint a bukaresti diplomáciai testületet ellátó szervezet vezetője. A családi háttere is minden gyanú felett állhatott, mivel szülei illegalitásbeli kommunisták voltak. Ha már egy ilyen ember is gyanús lehetett, akkor én nem szólhatok egy szót sem. Talán éppen az információs szempontból rendkívül érzékeny pozíciója miatt figyelhették meg őt is. Úgy tudom később elkerült ebből a bizalmi állásból, talán azért, mert orosz feleséget hozott haza....

A következő évben, 1979-ben viszonzásul mi  hívtuk meg a leningrádi a Komina - Rudzit családot (a két szülőt és a kislányukat) , akiknél egy évvel korábban mi vendégeskedtünk Leningrádban. Abban az időben, román szempontból még nem számolhattak komolyan a „szovjet veszéllyel”, mert a dossziémban Komináék váradi látogatásáról csak egy helyen találtam említést, de azt is csak egy széljegyzet formájában. Fontos megjegyezni, hogy ebben az időben már érvényben volt az az Elnöki rendelet, amely megtiltotta, hogy magánszemélyek lakásukon külföldi vendégeket elszállásoljanak, ami alól csak a közvetlen családtagok voltak kivételek (225/1974 sz. Elnöki rendelet). Ennek ellenére, úgy tekintettem, hogy ha már a hazai hatóságok engedélyezték volt kollégáim meghívását, akkor lakásunkon valójában vendégül is láthatom őket. Ennek alapján problémamentesen nálunk töltöttek kb. egy hetet, nálunk is aludtak. Nem is számoltam azzal, hogy ebből baj lehet.

Négy évvel Komináék látogatása után, a Iasi-i Rusu és a bukaresti Niculescu egykori évfolyamtársaimmal közösen meghívtuk romániai látogatásra egy másik szovjet diáktársunkat, Bobrovnyikov Nyikoláj Alexandrovicsot (becenevén: Kolja),

Koljával a nagyváradi püspöki palota előtt.

aki feleségével, Nataliával eleget is tett ennek a meghívásnak 1983-ban. Bár ekkorra a külföldiekkel való érintkezés szabályai tovább szigorodtak, ezt a házaspárt is vendégül láttuk lakásunkon, de ugyanígy fogadta őket az említett másik két kollégám is, Bukarestben és Iasi-ban. Látogatásuk idején még nem történt semmilyen zaklatás az állambiztonsági hatóság részéről, bár akkor már a lakásunk jól be lett „poloskázva”. Mindenről tudtak, hogy miről beszélgettünk.

Az 1985.12.16-án kelt levélben a megyei szeku felügyelőség arról tájékoztatta a bukaresti központot, hogy fölöttébb gyanús kapcsolatokat ápolok

A Bobrovnyikov házaspár váradi látogatásáról

Nyikoláj Alexandrovics Bobrovnyikovval és felségével, Natalia Gogovnával (Natasával), akiket 1984 nyarán láttunk vendégül Nagyváradon. Ismét megjegyzem mint furcsaságot, hogy a Bihar megyei szeku csak jóval később, 1988.01.29-én kelt átiratában tájékoztatta a Iasi megyei szekut Bobrovnyikovék nálunk tett látogatásáról, mert a szovjet házaspár - az előbbiekben már említett - másik két romániai kollégánál is vendégeskedett, vagyis Rusu-éknál Iasi-ban

A Bobrovnyikov házaspár Iasi-ban is járt, Rusuéknál

és Niculescu-éknál Bukarestben. Vajon csak ekkor „esett le a tantusz?” Ugyancsak évekkel a Bobrovnyikov házaspár váradi látogatása után, a megyei belügyi igazgatóság 1988.01.20-án  Vizsgálati eljárás iránti kérelmet nyújtott be személyesen a Iasi megyei szeku főnökének, melyben kéri annak kivizsgálását, hogy milyen jellegű kapcsolatom van Bobrovnyikovval és egy Iasi-ban élő másik, volt leningrádi évfolyamtársammal, Rusu Constantin-nal. Hát mi a fene kapcsolatunk is lehetett volna azon túl, hogy évfolyamtársak voltunk? Bobrovnyikov nagyon szúrhatta a szemüket. Tán csak nem azért, mert Kolja barátom egyetemi tanár volt a leningrádi vasútépítési szakon? Ez még nem jelenthette, hogy hírszerző is lett volna. Ez csak a szekusok rémálma lehetett. A Bobrovnyikov házaspárral folytatott beszélgetéseink tartalmáról jó értesüléseik voltak, mert ekkorra a lakásunk már rendesen be lett „poloskázva” és a telefon-beszélgetéseinket is folyamatosan lehallgatták.  

Az 1984.01.07-én kelt feljegyzés 3. pontja (Nota de stadiu) szerint, lakásunkat már az előtt "bepoloskázták", mielőtt beköltöztünk volna a Splaiul Crisanei 11. sz. alatti 4 szobás lakásunkba (lásd lentebb a hivatkozott irat egy részletét), miután a korábbi lakó (Ardelean Ioan), már kiköltözött, de mi még nem költöztünk be, amikor a lakás festés előtt még üres volt. Ennek a lakásnak a hivatalos átvételére 1977. július 26-án került sor. Vagyis az ezt követő hetekben történhetett  a "Teofil" fedőnevű titkos lehallgató eszköz telepítése, mielőtt még beköltöztünk volna.

Lehallgató eszköz telepítése még beköltözésünk előtt

Vagyis ettől fogva már megvoltak a műszaki feltételei a lehallgatásunknak. Ha ezt figyelembe veszem, valójában 1977 - 1989 között, 12 éven át álltam a szeku célkeresztjében, bár erre vonatkozó irat 1979. március 23-án kelt (lásd bejegyzésem elején)! A megőrzött jegyzőkönyv szerint, a Splaiul Crisanei utcai lakásunkba 1977. augusztus hó folyamán költöztük be. Megjegyzem, hogy a szekusok kissé összekeverték a dátumokat! A lakást nem sokkal később meg is vettük, de röviddel áttelepülésünk előtt (1988. november) azt a hatóság elkobozta ("a fost trecut in proprietatea statului"). Itt említem meg, hogy hosszú pereskedés után, a Strasbourgi Emberjogi Bíróság számunkra megítélte az elkobzott lakás után járó kártérítést, amit a román állam azóta 5 részletben fizet. 

Visszatérve Bobronyikovékra, a szekusoknak nyilván voltak az orosz nyelvet jól ismerő munkatársaik is. Ez abból is látható, hogy pontos leírást adtak azokról a beszélgetésekről, melyeken Románia gazdasági nehézségeiről, az ország államadósságáról, a rossz közellátásról és a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytattunk. Csak az általánosságok szintjén, ahogy azt számtalan más családban is tették akkoriban. Olyan dolgok voltak ezek, melyekről az állami propaganda mélyen hallgatott, de a nehézségeket mindenki a saját bőrén érezhette. Azokat a beszélgetéseket is lehallgatták, melyeket a szovjet házaspár egymással folytatott, amikor csak kettesben maradtak otthon. 

Natasával, a nagyváradi székesegyház előtt.

Ebben megállapítják, hogy nem lehet okunk panaszkodni, mert jó körülmények között élünk, a gyerekek szépen fel vannak öltöztetve. Ugyanakkor bíráló megjegyzéseket is tettek a rendszerre, amit egy profi hírszerző lakáson belül biztosan nem tett volna. Ezekből semmi olyasmire nem lehetett következtetni, hogy ők a legkisebb mértékben is szovjet kémek, vagy NKVD ügynökök lettek volna. Megemlítem, hogy Bobrovnyikov barátom már több mint tíz éve meghalt.

Néhány hónappal azok után, hogy Bobrovnyikovék nálunk vendégeskedtek, berendeltek a Milíciára, de bevett szokásuk szerint ennek okáról előzetesen nem mondtak semmit. Amikor jelentkeztem a megadott „illetékes elvtársnál”, az leültetett az íróasztala elé. Vártam, hogy mi a fenét is akarhat. Ez a tiszt, vagy inkább egy bunkó őrmester, elővett egy vékonyka papírlapot, amit úgy tartott a kezében, hogy a háta mögötti ablakból éppen beszűrődő napfényben megláttam, hogy az nem más, mint az egyik városkörnyéki kemping által, Nyikoláj Bobrovnyikov névre kiállított nyugta. Ugyanis elővigyázatosságból, a nálunk vendégeskedő család részére, egy hétre befizettem a kempinget, amivel szükség esetén igazolhattam, hogy szovjet vendégeink nem nálunk aludtak, hanem a kempingben. Persze már akkor gyanítottam, hogy úgyis tudhatják a valós helyzetet, de legalább formálisan tartsam be a külföldiek elszállásolását tiltó rendeletet. Látva ezt a beszivárgó napfényben átvilágított kis papírlapot, pillanatok alatt felkészülhettem a várható kérdésekre. Miután kihallgatóm egy kis hatásszünetet tartott, ami alatt fürkészte személyiségének rám gyakorolt hatását, a tárgyra térve elmondta, hogy kihágást követtünk el, amikor az érvényes rendelkezések ellenére, lakásunkon külföldieket szállásoltunk el. Azt próbálta bizonygatni, hogy semmi bántódásom nem esik, ha töredelmesen bevallom, hogy az oroszok nálunk aludtak, mert ők amúgy is mindent tudnak.
 

Bár ebben nem kételkedtem, mégis kitartottam eredeti álláspontom mellett, miszerint valóban voltak szovjet vendégeink, de azok nem nálunk, hanem a kempingben aludtak, amit számlával tudok igazolni. A dossziémban levő feljegyzés szerint, még azt is letagadtam, hogy a volt diáktársam feleségével egyáltalán jártak nálunk. Ez persze nem igaz, ilyet nem állítottam, senki előtt sem titkoltam, hogy szovjet évfolyamtársam feleségével vendégeskedett nálunk, csak azt nem ismertem be, hogy nálunk is aludtak. A törvény csak az éjszakai elszállásolást tiltotta, a lakásban való nappali tartózkodást nem. A dossziémban található dokumentumból most tudtam meg, hogy az előbbiekben már említett „Sanda” fedőnevű besúgómmal való szembesítés során bebizonyosodhatott volna, hogy a szovjet házaspár valóban nálunk aludt. Erről a „Sanda”-ról egyelőre csak annyi derült ki, hogy közvetlen kollégám (kolléganőm?) volt. A dokumentum szerint, a „Sandával” való szembesítéstől eltekintettek, mert egyébként a besúgó személye lelepleződhetett volna. Akkor inkább hagyták a fenébe az egész ügyet, ami által kihallgatómat hozhattam kellemetlen helyzetbe. (Bobrovnyikovék váradi és Iasi-i látogatásáról mellékelek néhány fényképet is).Úgy látszik, ezt a látogatást már nehezen viselték el a minden külföldit gyanúsan figyelő szekusok.

Kollégáim kémelhárítók általi ellenőrzése

A szigorú megfigyelésem közel öt évvel a leningrádi látogatásunk után, 1983.01.04- én kezdődött, miután szemet szúrt nekik a magyarországi rokonaink gyakori látoga- tása is. A megfigyelés engedélyezését az állambiztonsági hatóság átiratban kérte a városi pártbizottság (pb) első titkárától, Paraschiv Alecu-tól. (A pártbizottság engedélyére azért volt szükség, mert mint majdnem minden egyetemet végzett ember, én is párttag voltam). Megfigyeltetésem szükségességét azzal indokolták, hogy külföldi személyekkel fenntartott kapcsolataim miatt fennáll annak veszélye, hogy „bizalmas”

Megfigyelésem engedélyezésének kérése a pb-tól.

információkat szivárogtathatok ki, mivel munkakörömből adódóan, hozzáférésem van titkos dokumentumokhoz. A „titkos dokumentumok” alatt főként a cégünknél készült területrendezési („sistematizare”) terveket értették, mert ezek alapján történt az akkor már zajló, külföldön falurombolásnak nevezett akció. Természetesen az első titkár az engedélyt megadta. Az 1983.01.23-án kelt, fényképemmel „illusztrált” Határozatban a megyei szeku főnöke elrendelte, hogy megfigyeltetésemről iratcsomót (dossziét = D.U.I = Dosar de Urmarire Informativa) nyissanak, amiben a „Strambu” („Ferde”) fedőnevet adták. Talán azért kaphattam ezt a fedőnevet, mert „elhajoltam” a párt hivatalos vonalától és szerintük „ellenséges, nacionalista, irredenta nézeteket vallok”. Ezt a szabvány-szöveget minden megfigyelt magyar megkapta. Érdekesség, hogy miután 1987-ben beadtuk a Magyarországra történő áttelepedésünk iránti kérelmet, ezt a fedőnevemet 

Határozat arról, hogy a "Linxul" fedőnevet kaptam.

„Linxul”-ra („A hiúz”) változtatták. Fogalmam sincs arról, hogy mi volt az oka annak, hogy a "ferdéből" éppen "hiúz" lettem.

A dokumentumok között van még egy nagyon rendetlen, hevenyészett, nem dátumozott,  ronda kézírásos feljegyzés-töredék is, ami híven tükrözi, hogy miért is fordíthattak olyan nagy figyelmet minden, a Szovjetunóval valamilyen formában is kapcsolatban álló személyre. Itt olvasható annak a nehezen olvasható feljegyzésnek egy kis része, amit a dossziémban találtam. Mivel alig lehet kiolvasni, az alábbiakban megadom a legérdekesebb rész átiratát, úgy ahogy nekem sikerült azt kiolvasni. Ebben konkrétan megnevezik a szovjet "információs szolgálatot" és az NKVD-t. Ezt a feljegyzést 

Íme egy részlet e feljegyzésből.  "Így írtok ti!"

valamilyen magasabb rangú vezető írhatta abból a célból, hogy azt a beosztottak majd úgyis átírják. Tehát íme a szöveg eredeti nyelven:

„A doua mare directie in procuparile biroului o constituie actiunile de contracarare si neutralizarea activitatilor desfasurate de serviciul de informare sovietic. Principalele categorii de probleme pe acest spatiu sint:

• diplomatii si legaturile lor
• ziaristi, corespondenti de presa si reporteri RTV
• specialisti, comercianti, receptioneri
• rezidente, sotii acestora si descendentii lor
• fosti agenti NKVD si descendentii lor
• repatriatii
• persoane cu acte reconstituite
• persoane ce au lucrat si au detinut functii in societati mixte
• cei ce vin sau au fost la noi la studii, specializare sau post(universitare)”
  
  Ugyanaz magyar fordításban:
  A hivatal második legfontosabb célkitűzése, hogy ellensúlyozza és semlegesítse a szovjet hírszerzés tevékenységét. Ezen a téren a következő kategóriákba tartozó  személyek megfigyelése a legfontosabb:  
  

  • diplomaták és azok kapcsolatai
  • újságírók, sajtótudósítók, rádió- és TV riporterek
  • szakértők, kereskedők, recepciósok
  • rezidensek, ezek házastársai és leszármazottai
  • egykori  NKVD ügynökök és leszármazottaik
  • hazatelepülők
  • visszahonosítási iratokkal rendelkező személyek
  • korábban vegyesvállalatoknál vezető beosztásban dolgozó személyek
  • mindazok akik külföldön tanultak vagy onnan jöttek szakképzésre vagy doktoranduszi képzésre

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a fene lehetett ennek az illetékes szekus hivatalnak az "első legfontosabb célkitűzése", ha ez fenti csak a „második legfontosabb célkitűzés” volt?

Amint az a dokumentumokból kiderült, lakásunkat a 80-as években már folyamatosan lehallgatták, így a hatóság minden besúgás nélkül is tisztában volt vele, hogy a leningrádi vendégeink valóban nálunk aludtak és nem a kempingben. Mégse vetemedtek arra, hogy éjnek idején lakásunkon rajtaütés-szerű ellenőrzést végezzenek, mint ahogy tették azt akkor, amikor magyarországi ismerősöket szállásoltunk el „illegálisan”, amiért meg is kaptuk a több, mint félhavi fizetésemnek megfelelő összegű büntetést. Úgy látszik, kényes lett volna számukra, hogy szovjet állampolgárokkal szemben ugyanúgy járjanak el, mint a magyarországiakkal. Egyébként az iratokban a lehallgatásra vonatkozó I.C.T jelölést nem nehéz megfejteni: Interceptarea Convorbirilor Telefonice. Azért akadt egy olyan, néhány szekus tiszttel baráti kapcsolatban álló, jóérzésű román kollégám, aki egy kerthelyiségben, sörözés közben arra figyelmeztetett, hogy a szekusok a lakásunkat lehallgatják. Attól kezdve, ha otthonról telefonáltam, mielőtt tárcsáztam volna bemondtam, hogy „Sa traiti tovarase maior, puteti incepe ascultarea!” („Erőt, egészséget őrnagy elvtárs, kezdheti a lehallgatást!) De később már az „illetékes elvtársat” melegebb éghajlatra is elküldtem. Természetesen erről nincs utalás az iratokban.... De beismerem, olyan naiv voltam, hogy fel se tételeztem, hogy a telefonon kívül, ennél már kifinomultabb, egyéb eszközöket is telepítettek a lakásunkba.  Ezeket a különleges eszközöket a dokumentumokban a „Teofil” és „Florentin” fantázia-néven említik. Ezekről a továbbiakban még lesz szó.

Az 1983.01.23-án kelt iratban szó van egy olyan személyről, aki ugyancsak a Szovjetunóban végzett, akinek az enyémmel hasonló szakmája van és velem azonos nemzetiségű, így nem volt nehéz kitalálnom, kiről is lehet szó, annak ellenére, hogy a nevét kitakarták. Őt kívánták beszervezni, (aki egyébként nem is volt kollégám) hogy információkat gyűjtsön be rólam. Szerintem ez kamu, mert ő volt azon kevés váradi, ugyancsak a Szovjetunióban végzett személyek egyike, akit közelebbről ismertem, de soha nem tapasztaltam, hogy találkozásaink során, a hatóság által elvárt témában bármikor is szeretett volna beszélgetni velem, vagy provokált volna. Ezért név szerint meg se nevezem, hogy kiről is van szó. Nem volna korrekt részemről, hogy esetleg hírbe hozzam.

Egy  Szovjetben végzett, kitakart nevű kollégámról

Az 1985.12.03-án kelt  iratban szó van még egy másik, ugyancsak a Szovjetunióban végzett, de a vállaltunknál dolgozó kollégáról is, akit megfigyelésemre szándékoztak beszervezni. Mivel cégünknél csak egy ilyen kolléga volt, őt is könnyű volt beazonosítani.  Arról nem tudtam minden kétséget kizáróan megbizonyosodni, hogy sikerült-e a beszervezés. Ismerve az illető habitusát, nagy valószínűséggel állítom, hogy nem sikerült. Nevét már csak azért sem említem, mert az illető már rég meghalt. Arra nem találok magyarázatot, hogy a dossziém anyagai között miért szerepel több barátom és volt kollégám személyes kartonja (Fisa personala), Ezek nem csak személyes adatokat, rokoni kapcsolatokat, de u. n. "érzékeny adatokat" is tartalmaznak. Éppen ezért, ezekből nem idézek szemelvényeket, de még neveket sem. Ugyanakkor külföldiekkel folytatott levelezéseim közül nem találtam egyetlen levélmásolatot sem, bár furcsamód Tamás fiam dossziéjában volt ilyen, általam írt levél fénymásolata, az arra kapott válaszlevéllel együtt, amihez csatolták a  román nyelvű fordításokat is.  

Az 1983.01.28-án kelt, „szeku cégen belüli” levélben szinte dicsérő szavakkal illetnek, amikor egy környezettanulmány alapján megállapították, hogy csendes, zárkózott természetű személy vagyok, akinek nincs szélesebb ismeretségi köre, a szomszédokat nem szoktuk látogatni és a feleségemmel is jól megértjük egymást. Ebben a levélben szinte szóról szóra megismétlik a négy évvel korábban, 1979.04.28-án kelt levélben foglaltakat, mely szerint viselkedésemben még nem találtak semmi gyanúsat.

Az 1984.01.07-én kelt iratban már az szerepel, hogy illegálisan szállásoltunk el a lakásunkon külföldieket, pontosabban egykori szovjet évfolyamtársamat és családját. A Bobrovnyikov házaspárról van szó. Elsőként ekkor van dokumentálva, hogy lakásunkba kétfajta, név szerint  „Teofil”  és  "Florentin" fedőnevű titkos lehallgató eszközöket 

"Teofil" és "Florentin" lehallgató eszközökről

telepítettek. Az irat szerint a telepítést akkor végezték, mielőtt még beköltöztünk volna a Splaiul Crisanei (Körös-parti) utcai új lakásunkba, amit a cégünk még 1976. december 15-én kelt határozatában utalt ki részünkre, amikor a lakás még üres volt, így a szekusok zavartanul szerelgethették a „kütyüket”. Arról fogalmam sincs, hogy miféle eszközök lehettek ezek. A lakáson belül semmilyen látható nyom utalt meglétükre. Ezeknek az eszközöknek a telepítése annyira titkosan történhetett, hogy erről csak egy nyolc évvel később kelt dokumentumban tettek említést.

Ugyancsak az 1984.01.07-én kelt iratban ismét szó van Danyilcsenko Raisza egykori

Raisza Danyilcsenko (1957)

leningrádi barátnőmről. Róla már „Sanda” is tájékoztatta a szekusokat az előbbiekben ismertetett, 1983.01.23-án kelt irat szerint. Raisza teljesen ártatlanul azért vált gyanússá a hatóság előtt, mert naiv módon levélben kérte a bukaresti szovjet nagykövetséget, hogy próbálják megtudni, mi van velem, mert elvesztettük egymással a kapcsolatot. Ez ám a „szocialista éberség” csúcsa! Erről csak most, a titkos dossziéból szereztem tudomást, mert nyilván a szeku nem csak elolvasott, de talán vissza is tartott minden, a szovjet nagykövetségnek címzett magánlevelet. Nem sokkal később, mégiscsak sikerült a kapcsolatot felvenni Raiszával, nagykövetségi közvetítés nélkül is. Ezek a szerencsétlen szekusok nem is gondoltak arra, hogy nem egy „kémügy” van a háttérben, hanem csupán emlékezés egy valamikori szerelmi kapcsolatra. De már csak ilyenek voltak ezek a rohadékok.

De van ebben a feljegyzésben még egyéb is. Ugyancsak „Sanda” nevű besúgó kollégám (vagy kolléganőm?) arról is tájékoztatta a szekut, hogy olyanokkal, akik szervezett módon, turistaként látogatnak a Szovjetunióba, csomagot és leveleket szoktam küldeni régi szovjet évfolyamtársaimnak és tanáraimnak.

Két másik, a Sz.U.-ban végzett, kitakart nevű kollégáról.

Új besúgót kell találni, a korábbi áthelyezése miatt.

Ez úgy marhaság, ahogy van. Egyrészt nem emlékszem arra, hogy lettek volna olyan ismerőseim, vagy kollégáim, akiknek éppen a Szovjetunóban akadt volna sürgős dolguk, vagy ott akartak volna turistáskodni. Másrészt biztosan nem vetemedtem volna arra, hogy bármit is küldjek, mert azzal tisztában voltam, hogy a szeku ezeket az embereket felelősségre vonná, vagy legalábbis szigorúan megfigyelné és ellenőrizné. Szóval nagy marha voltál „Sanda”, vagy csak nagyon jó pontokat akartál begyűjteni.... Szó van ebben az iratban egy „Achim"fedőnevű besúgómról is, aki szintén közvetlen munkahelyi kollégám volt. Ő többek között azt a feladatot kapta, hogy jelentse, hogyan kezelem a titkos dokumentumokat, érdeklődöm-e olyan titkos minősítésű dokumentumok iránt is, melyek nem tartoznak munkahelyi feladataim közé, a munkahelyemen magánügyben kik

  "Achim" fedőnevű besúgó kollégám feladatairól.

szoktak meglátogatni, stb. Közvetlen kollégáim közül beszerveztek két másik megbízhatónak tartott besúgót is, ami nem biztos, hogy sikerült, mert ezeknek fedőnevére nincs utalás a dokumentumokban. Ugyanitt olvasható az is, hogy T. O. típusú, nagyon titkos lehallgató  eszközökről, melyeket nem csak a lakásunkba, de a munkahelyemen is elhelyeztek.

Ezekben a dokumentumokban szereplő „Rodna” fedőnév a Szovjetuniót, míg a „Lotru” fedőnév Magyarországot jelenti.

Ezt a kém-gyanúsítást annyira komolyan vették, hogy figyelmezették feletteseimet és a vállalatom vezetőségét, ne engedélyezze bukaresti kiküldetésemet, nehogy ott külföldi (értsd: szovjet) ügynökökkel léphessek kapcsolatba. Megint csak felteszem a költői kérdést: ezek annyira ostobák voltak, hogy egyáltalán eszükbe jutott egy ilyen marhaság? Igyekezetek azt is megakadályozni, hogy hivatalos ügyben Kolozsvárra utazzak. Bukarestbe gyakran jártam szolgálati ügyben, de olyan eset nem volt, hogy a 80-as években akár csak egyszer is lett volna bármilyen jellegű hivatalos intézni valóm Kolozsváron.

  László fiam Szőcs Gézához fűződő kapcsolatáról

Az 1982-es év azért jelentős, mert ekkor jelent meg Romániában elsőként egy szamizdat kiadvány, az Ellenpontok, méghozzá éppen Nagyváradon. Az első lapszám ez év márciusában jelent meg. Természetesen mi erről csak a Szabad Európa rádió adásaiból értesültünk. A szeku ezek után fokozta erőfeszítéseit annak érdekében, hogy mielőbb felkutassa a lap kiadóit és szerzőit. Szigorú megfigyelés alá vontak minden olyan váradi értelmiségi családot, akikről egyébként is tudták, hogy nem szimpatizálnak a diktatórikus rendszerrel és ezért talán közük lehet a kiadványhoz. Így fordulhatott elő, hogy a kiadványnak nyoma van az én anyagomban is, elsősorban László fiamnak köszönhetően,

A szeku  fiainkat, Lászlót és Tamást is figyeltette.

akinek fiatal kora miatt még nem lehetett kapcsolata a lappal, de számos váradi tollforgatót már ismert az Ady Endre irodalmi körből. Emiatt is kelthette fel a szeku figyelmét családunk iránt, ami abból látható, hogy a dossziémban felbukkan Szőcs Géza, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila neve is. Öt évvel későbbi keltezésű egy másik olyan irat is  (1989.02.10), amelyben szintén előfordul Szőcs Géza neve, aki akkor már a Szabad Európa rádió munkatársa volt. Ennek az iratnak a dátuma éppen egy nappal korábbi annál, mint amikor elhagytuk Romániát (1989.02.11). Megjegyzem, hogy hónapokkal áttelepülésünk utáni időpontokban is készültek rólunk besúgói jelentések, rövid váradi látogatásainkról.   

Lakásunkon nem csak lehallgató berendezéseket helyeztek el, de titkos házkutatásokat is tartottak

Döntés a lakásunkon tartandó titkos házkutatásról

 (1985.12.03-án kelt irat), még jóval az előtt, hogy sor került volna tanú jelenlétében tartott „hivatalos” házkutatásokra is. "Hivatalos" házkutatásokról nincs irat a dossziémban, de ezekről megvan az akkor készült jegyzőkönyv, amit  azóta is megőriztem. Az iratok szerint a titkos házkutatásoknak az volt a célja, hogy ellenőrizzék, könyveink között vannak-e  nacionalista-irredenta tartalmú könyvek. Ilyen titkos házkutatásra legalább két alkalommal került sor.  Ilyenkor úgy tudtak a lakásunkba nyom nélkül behatolni, hogy László fiamat berendelték a Hadkiegészítő parancsnokságra (Centrul Militar) orvosi vizsgálat céljából, ahol le kellett vetkőzzön. Ez idő alatt a ruhája zsebéből kivették a kulcsait, melyekről másolatokat készítettek. Micsoda "dörzsölt" fickók voltak ezek!

Az 1985.12.16-án kelt levélben van még egy érdekesség. Ugyanis 1985. márciusában Romániában helyhatósági „választásokat”  tartottak.

Megválasztásom megakadályozásáról

A választásokra engem is jelöltek a városi képviselő-testületbe. Persze nem én kértem, hanem az erre „illetékes

 Hogyan készítettek másolatot lakáskulcsainkról

elvtársak” jelöltek. Ez volt talán az első eset, amikor egy országos választáson lehetett kettős jelölés. De arra nagyon ügyeltek, hogy az egy mandátumért indított jelöltek ne nagyon különbözzenek egymástól. Azonos kellett legyen a nemük, iskolai végzettségük, nemzetiségük, családi állapotuk, stb. Az én „ellenjelöltem” Szabó Arnold építész kollégám volt. Jól jellemzi az akkori „népi demokráciát”, hogy ebben a levélben az állambiztonsági hatóság (a szeku) kérte a városi pártszervezetet, hogy mindenképpen akadályozzák meg városi tanácsi képviselővé történő megválasztásomat. Ezt el is érték, amit őszintén szólva nem is bántam. Az iratok között egy helyen elfelejtették kitakarni két kiszemelt, lehetséges besúgóm nevét. Ezek nevét, részben kegyeleti okokból (egyikük azóta meghalt), részben a közöttünk fennálló baráti viszony miatt, még  monogram formájában se írom ki. Nem hinném, sikerült volna beszervezni őket, legfeljebb csak egy próbálkozás történhetett.

Az 1986.04.18-án kelt iratban  egy kitakart fedőnevű (valószínűleg a már sokat emlegetett „Sanda”-ról lehet szó) besúgómat egy másik munkacsoportba helyeztek át, ezért szükségessé vált, hogy munkahelyemre új besúgót szervezzenek be.  Ez az eset nem sokkal azt követően történhetett, amikor megszűnt a Félix tervezőcsoport és visszakerültünk a vállalat központjába, ahol már új emberek kaptak megbízást a megfigyelésemre.  Ez a körülmény megkönnyíti „Sanda” személyének a beazonosítását.

Félrevezetés céljából történő beszervezési szándékukról.

Szó van még ebben a dokumentumban (3. pont) egy olyan megtévesztő műveletről is, miszerint beszélgetést fognak kezdeményezni velem, azt a látszatot keltve, hogy be akarnak szervezni. („creindu-i impresia, ca intentionam sa-l recrutam”). Valójában még ilyen irányú próbálkozás sem történt. Úgy látszik, elálltak ettől a szándékuktól, mert belátták, reménytelen egy ilyen gyerekes próbálkozás. A szeku főnökének volt még egy olyan elképzelése is, hogy rajtaütést szerveznek ellenem, amikor majd le tudnak „leplezni”.

"Moldován"tervezett  provokációjáról.

De ezt ők is komolytalannak tarthatták, mert nem is találtak olyan komoly okot, amin „rajta lehetett volna ütni”. Ezért történhetett, hogy erről a szándékukról csak az egyik irat széljegyzetén van szó, ami 1984.01.07-én kelt. Igaz, történt egy rajtütés, amikor magyarországi ismerősöket szállásoltunk el lakásunkon, hajnalok hajnalán ránk csengettek a szekusok és igazoltatták vendégeinket, engem meg pénzbüntetéssel sújtottak. De ennél komolyabb dologra lett volna szükségük. Ilyet pedig még ők se találhattak, mert ilyen nem volt.

Tervezett kollégáim előtti lejáratásomról

Kiagyaltak egy provokációt is, amit a „Moldovan” fedőnevű besúgóm és egyben ugyancsak közeli kollégám segítségével terveztek végrehajtani, akinek az lett volna a feladata, hogy a Milícia előterében, „véletlenül” velem összetalálkozva ajánlja fel, hogy szívesen átvinné, ha küldeni szeretnék valamit Magyarországra, mert éppen az útlevél iránti kérelmet jött beadni rokoni látogatás céljából (1986.07.04-én kelt irat). Van a dologban egy kis ellentmondás, mert a dossziéban szereplő irat szerint, "Moldován" a Szovjetunióba készült,  -  amit kétlek  -  ez pedig, akivel "véletlenül" összefutottam az útlevél-osztály előterében, Magyarországra kért útlevelet. Ebből is látható, hogy ez a besúgóm (is) magyar nemzetiségű volt.  Ez a csomag-küldési "akció" is egy nagyon primitív, átlátszó trükk volt, mert soha eszembe se jutott volna, hogy akárcsak egy közeli ismerősnek, vagy jó barátnak a szolgálatait igénybe vegyem ahhoz, hogy általa külföldre, akár Magyarországra, akár  a Szovjetunóba  küldjek bármit is. Ismét csak felmerül bennem a kérdés: ezek tényleg ennyire hülyének nézték az embert? 
Ezt a „véletlen” találkozást olyan ürüggyel szervezték meg, hogy egy szép napon munkahelyemről behívattak az útlevél-osztályra, Balaci Nicolae nevű milicista (?) századoshoz, hogy nyilatkozzam arról, kitől kaptam azokat a könyveket, melyeket legutóbbi (1986. áprilisi) magyarországi utamról hazatérve, a borsi vámon elkoboztak tőlem (erről az esetről fogok majd részletesen beszámolni a következő blog-bejegyzésemben). Ennek az esetnek megvan a pontos dátuma (1986.12.04), mert a kihallgatás után írattak velem egy nyilatkozatot, melynek másolta benne van a dossziémban. A nyilatkozat megírása után útnak engedtek éppen akkor, amikor az előtérben már ott ácsorgott   "Moldován".  Már pontosan nem emlékszem, miről beszélgettünk, de csomagküldésre biztosan nem voltam hajlandó. Ha valódi nevét illetően lenne is bizonyítékom, azt  egyébként sem írnám ki. 

Több iratban is szó van arról, miszerint a szeku azt is tervezte, hogy kollégáim előtt

ellehetetlenítsen, lejárasson, mint olyat, aki a román államot úgymond „külföldi ügynökök segítségével igyekszik lejáratni, irredenta, nacionalista irodalmat tart a lakásán, titkos információkat szivárogtat külföldre, külföldi ügynökökkel áll kapcsolatban”, stb.

Javaslat új munkahelyre való áthelyezésemre.

Erről a szándékukról tanúskodik pl. az 1986.05.14-én kelt irat 5. oldala. Terv készült arról is, hogy a Tervező vállalattól, helyezzenek át az Építési Tröszthöz (1988.04.05-én kelt irat), ahol többé nem lenne hozzáférésem „titkos dokumentumokhoz”. Mivel már nagyon közeli volt a Magyarországra történő áttelepülésünk várható időpontja, ettől a tervüktől vélhetően elálltak. Ehelyett kisebb illetménnyel járó, alacsonyabb beosztásba helyeztek 1988. január 1-től, de munkaköröm változatlan maradt. Ezzel próbáltak legalább részben eleget tenni a szeku utasításának. Ezt az emberséges eljárást volt igazgatómnak köszönhetem, aki nagyra értékelte tervezői munkámat és kiállt mellettem. 

A szekus dossziémból most csak azoknak az iratoknak néhány jellemző részletét illesztettem a szövegbe, a melyek főként volt leningrádi évfolyamtársaimmal, ottani barátaimmal kapcsolatosak és nem tartalmaznak harmadik személyekre vagy besúgókra vonatkozó érzékeny adatokat.

Utószó:

Úgy vélem, hogy az igazi diktatúráról fogalma sincs azoknak, akik a saját politikai pecsenyéjük sütögetése közben, az állítólagos magyarországi diktatúrával riogatják az egyszerű, kevéssé tájékozott embereket. A Ceaușescu-diktatúra Romániájában a képzeletbeli „rácsokkal” nem csak az egész társadalmat, hanem annak minden egyes tagját, egyenként is körbekerítették. Ez volt a „népi” demokrácia. Sajnos, évtizedekig volt alkalmam ezt saját bőrömön megtapasztalni. Ezért gondolom én is, hogy csak a jelzőtlen demokrácia elfogadható. Ugyanígy elegem lett mindenből, ami „szocialista”, mert ez a kommunista korszak idején nagyon lejáratódott, amikor jelzője lett olyan fogalmaknak, mint amilyen a Köztársaság, tábor, szellem, kultúra, rendszer, verseny, öntudat, embertípus, irodalom, eszme, stb., később pedig a párt is.

A mellékelt képek természetesen nem a szekus dossziéból származnak. Ezeket többnyire én készítettem. Azért illesztettem a szövegbe, mert  -   ha áttételesen is   -   kapcsolódnak a „szovjet témához”. A dossziéban vannak az utánunk „szaglászó” ügynökök által készített fényképek is, de egyiken se lettem „megörökítve”. Ezen kívül semmilyen módon sincsenek összefüggésben az iratok tartalmával. Az utánam szaglászó „kopóknak” nem volt alkalmuk ilyen jellegű képeket készíteni.  

 

A PestiSrácok.hu portálon olvastam egy érdekes írást az egykori ügynökökről. Molnár Tamás és a portál véleményét kölcsönözve, azt a romániai helyzetre alkalmazva elmondhatom én is, hogy “Mi voltunk a /Ceaușescu/-rendszer legnagyobb munkaadói, ezernyi nyomozót, beszervezett ügynököt, besúgót foglalkoztattunk a megfigyelésünkkel.  Az egykori besúgóink, a hálózat tagjai, akik a mi megfigyelésünkkel, a lejáratásunkkal foglalkoztak, /mára nagyvállalkozók lettek, elit lakónegyedekben/ élnek szépen berendezett lakásaikban. Rendben van ez? Nincs rendben! De az élet ilyen, igazságot nem érdemes keresni. Egyszer minden kiegyenlítődik. Az élet egy másik területén a rossz oldalon álló majd azt veszíti el, ami számára a legkedvesebb".
Mert amint a közmondás mondja, Isten nem ver bottal! 

***